Mindig szidni szoktuk a magyar címadókat, de most volt bennük kurázsi - megnézném a büszke francia feminista hagyományok őrzőinek arculatát, amikor épp megtudják, hogy mit csináltak híres hősnőjük nevéből a cudar magyarok. Még inkább viszont guvadt szemmel lesném egész nap az Echo tévét, hogy mit szólnak hozzá, hogy Párizsban Kalamajka a szülészeten címmel mutatták be a Semmelweis c. magyar filmet. A hasonlat persze sántít, de így stílszerű: hőseink mint tolókocsis rohadékok tették ismertté magukat - ami azt illeti, elég szűk körben (középső filmjük - felteszem, méltán - el sem jutott a pesti mozikba; értsd: a Cirkóba se). Ezúttal romantikusan antikapitalista hevületükben (ne felejtsük el, ez sokak szerint szép dolog - s e sokak, esküszöm, szeretnek moziba járni) a világ elevenjére tapintottak. Hozzászólnak a nagy pénzügyi világválsághoz, ami az átfutási időt (forgatókönyv, ami állításuk szerint ugyan csupán 40 oldal volt; a pénz öszszeguberálása; helyszínkeresés, amiben a legerősebbek tán; forgatás és még tudom is én, mi kell egy filmhez, utómunkák) figyelembe véve legalábbis a főváteszi rangra teszi méltóvá őket (igaz, vállalati leépítések voltak már korábban is). Mindenesetre magam jelen műalkotás ismeretében sem várnám meg, hogy mondjuk a Befutó (magyar kabarészéria) alkotói a Filmszemlén hallassák véleményüket az IMF-hitelről.
Az a kérdés megint, amit szomszédos interjúnk is feszeget, illetve az Aaltra kapcsán már két éve is piszkáltunk: mennyire előremutató vagy inkább illedelmes az alsókutyák - ide most keresem a megfelelő szót - barackolása? Hogy nem túl könnyű préda-e a sorsüldözött? Lejjebb nézzük-e azáltal a szerencsétlent, hogy beemeljük a viccelődéseinkbe, vagy éppenséggel magunkhoz emeljük? Az "emelést" zömmel altesti poénkodások esetében kéretik természetszerűleg képletesen érteni. De tényleg, vicceink nívója lenne erre a válasz? Jó cigányviccet szabad mesélni, rosszat unpíszí? Nos, e problémaegyüttest e helyt nyilván hajlamosak vagyunk némileg provinciálisan szemlélni. Ez itt (ahol moziba megyünk) ugyanis távolról sem Franciaország, sokkal inkább magyar. Ahol pedig hosszú ideje még tiltással sem lehet eltávolítani az alacsonyabb néposztályokat a filmvászonról, a magyar filmesek szociális érzékenységénél legfeljebb látásmódbéli szűkössége jelentősebb - itt üdítőnek hat minden tréfásnak szánt szó. Magyarul de Kervern és Delépine a mi embereink...
Iskolázottságuk (Wenders, Kaurismäki és a korai burleszkek) is vitathatatlanul a kedvünkre való - miért is kellene felháborodni a rákos bérgyilkos arietta-terjedelmű magánszámán, amikor Wenders (igazán kedve szerint kezelve Patricia Highsmith regényét) már egy egész filmet szentelt neki; vagy mindenki elfelejtette már Az amerikai barátot? Bruno Ganz halálos (beteg) bérgyilkosát? Ja, hogy az "komoly" volt? Tényleg? Egészen biztosan?
A Profi bérgyilkost keresünk - nem nem akadály a kettős kulturális beágyazottság filmje, vagy egyszerű magyarázkodás a kocsmaasztalnál mindenféle megélhetési bűnök miatt. Úgy hadakozik avval, amit a tévé mutat, hogy azt állítja, bizonyos kulturális javak hatékonysága vagy egyszerű jelenléte megmentheti lelkünket. Ha pénzért vagyok paprikajancsi, csináljam inkább letolt gatyában, mint valamelyik felkapott divattervező picassói allúzióktól kockás bohócdresszében. Ez szánalmas, ám számos aspektusból roppant szórakoztató. Kicsit másnak akar látszani, mint ami valójában, de hát sokan vagyunk ezzel (olykor) így.
Ha látták az Aaltrát, úgyis meg fogják nézni. Ha nem látták: én szóltam.
A Cirkó Film - Másképp Alapítvány bemutatója
