A szép arcú, nyúlánk nőt sötét hajzuhatagában egyetlen őszfehér tinccsel állítólag lépten-nyomon felismerték Manhattan utcáin. A 60-as évek közepétől 2004 végén, hetvenegy évesen bekövetkezett haláláig akkora érdeklődés és kíváncsiság övezte, mintha énekes vagy színész celeb lenne, holott prominens értelmiségiként vívta ki a közfigyelmet, akinek a véleménye, ha nem tetszett is, számított. Nemcsak az USA-ban, hanem a világ számos országában élő rajongói körében. Pedig a magát kényes kérdésekben sem visszafogó intellektuel (esszéista, kritikus, regényíró) Sontag igazi New York-i volt, ott született és ott is halt meg, rákban, ami először a hetvenes évek közepén támadta meg. Végakarata szerint mégis a párizsi Montparnasse-temetőben nyugszik, a művészetére és gondolkodásmódjára nagy hatást gyakorló Samuel Beckett és Jean-Paul Sartre sírja közelében. Erre vonatkozó döntése igazolja a vélekedést, hogy olyan eurofil amerikaiként válhatott világszerte ismert gondolkodóvá, akihez legközelebb a francia kultúra állt: ő ismertette meg honfitársaival a hatvanas évek radikális francia irodalom- és társadalomelméleti vitáit, a strukturalizmust és az "új regényt", Roland Barthes-ot és Nathalie Sarraute-ot. Hogy az utókor aktuális politikai állásfoglalásai híján és személyes varázsa nélkül is elég érdekesnek találja-e majd a műveit, az még nem dőlt el.
Életművének jelentőségéről már a nekrológokban megkezdődött a vita. Halála után két nappal a brit Independent kritikusa kijelentette: New Yorkban ugyan nem nehéz elhitetni, hogy valaki sok nyelven beszél, és mindent tud, de azért mindig akadnak, akik átlátnak a blöffön. Utóéletéről még az írónőre személyes hangú írásban emlékező barát, Konrád György is óvatosan fogalmazott: "nemzedékének egyik leghatásosabb esszéírója; de valószínű, hogy nem az elbeszélő prózája fogja megörökíteni a nevét, hanem a csapongó, villogó, kíváncsi és bátor okossága", miközben négy regényéről, köztük A vulkán szerelmese címűről, ami talán a legnépszerűbbnek bizonyult, tapintatosan hallgatott. Jó oka volt tehát fiának, David Rieffnek, hogy az angolul 2007-ben megjelent, zömében még az írónő által összeállított Egyidőben című esszékötet előszavában maga igyekezzen kijelölni Susan Sontag helyét. Sietett is leszögezni, hogy anyja a halott írókból álló irodalom közösségéhez csatlakozott, amit aztán a könyvről szóló bírálatában a New York Review of Books egyik kritikusa rögtön így árnyalt: "bár Sontag az elmúlt negyven év legfontosabb irodalmi figurája volt, a jövőben inkább tartozik majd az irodalom történetéhez, mint az irodalomhoz".
Álláspontja kialakításában az Egyidőbent fellapozó, Sontag írásainak értékállóságán töprengő magyar olvasónak nincs könnyű dolga. A könyv majdnem felét olyan huszadik századi írókról szóló esszék teszik ki, akiknek az írónő által elemzett műveit nem fordították le magyarra (bár az orosz Leonyid Cipkin Dosztojevszkijről és Victor Serge a sztálini terrorról szóló regényei itthon is figyelmet érdemelnének). Ezeknél a tanulmányoknál, melyek eredetileg az amerikai fordítások előszavaiként jelentek meg, egyelőre bizonyára szélesebb olvasóközönség érdeklődésére tarthatnak számot politikai írásai, főként a 2001. szeptember 11-ével kapcsolatosak. A WTC ikertornyai elleni támadásra reagáló, teljes terjedelmében e kötetben közreadott első cikkében "álszent locsogással" és "leplezetlen hazudozással" vádolta a tragédiát kommentáló amerikai adminisztrációt, s leszögezte, hogy "akik maguk is hajlandók meghalni, miközben másokat megölnek", "gyávának" éppen nem nevezhetők. A világsajtó által azonnal felkapott kijelentése miatt otthon hazafiatlansággal vádolták, és két újabb cikkben kényszerült elmagyarázni álláspontját, miszerint "a bátorság önmagában nem erkölcsi erény", de Bush "a kreténség és az aljasság között ingadozó" "primitív cowboyretorikájának" bírálatából nem engedett. Amerikáért haragudott, nem ellene, azért ostorozta, mert meg volt győződve róla, hogy "az Egyesült Államoknak nem az a létérdeke, hogy hiperhatalom legyen, amely tetszése szerint ráerőltetheti akaratát a világ bármely országára", hanem az igazság képviselete. A vegyes írásokat tartalmazó kötet utolsó harmadát a neki ítélt különféle díjak átvételekor elmondott beszédei alkotják, melyekben szó esik például a költészet metaforikus jellegéről, valamint a televízió és általában a média lezáratlan narratíváiról, melyek amorális, távolságtartó magatartásra ösztönöznek, szemben az irodalommal (a befejezett cselekményű regénnyel), ami újrateremti az emberi szolidaritást. Ha íróként szólalt meg, akkor sem tudott lemondani a "világjobbításról": Jeruzsálemben elhangzott beszédében nem mulasztotta el megjegyezni, hogy Izraelnek le kell állítania a megszállt területek betelepítését. Sontag választékos, de könnyednek nem mondható stílusát pontosan adják vissza a neves fordítók (Barkóczi András, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós, N. Kiss Zsuzsa és Vitai Gergely), bár néhol a fordítás nehézkesebb, mint az eredeti (lásd például: "az angol globalizálódása nem hozott történelmi fordulatot a nemzeti jelleget illető előítéletek vonatkozásában, s ez többek között azzal jár, hogy bizonyos nyelvek - és irodalmuk - mindenkor több tekintélyt élveztek másoknál"). Bár az utókor ítéletére még várni kell, Sontag utolsó esszéi ismét tanúsítják, hogy sikerült azzá a soha nem lanyhuló lelkiismeretű, szókimondó, baloldali-liberális "közéleti értelmiségivé" válnia, aki gyerekkorától szeretett volna lenni. Õ bizonyára mindig észben tartotta a francia mondást, aminek íróasztal fölé tűzését írótársainak ajánlotta: "Az igazság keresése azért rettentő, mert rátalálunk".
Európa Könyvkiadó, 2008, 266 oldal, 2600 Ft
