- banza -
Helikon Kiadó, 2005, 155 oldal, 1990 Ft
*****
Mozart: Két zongoraverseny 'szintén szólva nem vagyok nagy híve annak a kissé finomkodó, már-már preciõz muzsikálásnak, melyet Schiff András az elmúlt években nyújt. Ám az 1991-ben készült és most olcsón ismét kiadott felvételek még más arcélû muzsikust mutatnak. Nyilván része van ebben az azóta eltávozott zseniális Végh Györgynek is, aki a salzburgi Camerata Academica élén dirigálja a darabokat. Minden világos, tö-kéletesen anyagszerû, plasztikus, semmi maszatolás, semmi könnyes elábrándozás, nulla hisztéria, noha az elõadás csak úgy duzzad a forró szenvedélyektõl. A tempók igen élénkek, mondhatni gyorsak. Ez legkivált a d-moll koncert (K. 466) általában borongó-elégikusra vett második tételében hat felvillanyozóan, most kiderül, mennyire táncosan kecses a fõtéma, és ezért a középrész híresen vad kitörései még brutálisabban hatnak. Schiff sosem volt démoni alkat, így a d-moll mû elsõ tétele talán csalódást okozhat a romantikusabb véralkatú Mozart-kedvelõknek. De minden ízlés megvigasztalódhat az Esz-dúr zongoraverseny (K. 482) meghallgatásakor. Az ünnepélyesen induló, és aztán a fafúvósok és a vonósok ravasz összjátékával egyre fûszeresebbé váló elsõ tétel a legrafináltabb mestert ünnepli. Ám van emelkedés, mert ismét a csodálatos (az 1785-ös bemutatón Mozartnak meg kellett ismételnie) második tétel jelenti talán a legnagyobb élményt: a c-moll variációsorozat minden karaktere egy-egy portré a saját mesterségbeli tudását élvezõ zeneszerzõrõl, míg a harmadik tétel kis kadenciája a gyors rész visszatérése elõtt már Schubert születésérõl ad hírt.
- csont -
Universal/Decca/eloquence, 2005, összidõ: 66.56
*****
GABO RINDO - HOLL"DI GERGELY: RETR"-REPR". A MAGYAR LEMEZBORÍT" Szívesen dekoráltam volna öt ragyogó csillaggal a CSAO-sorozat második kötetét (az elõzõ kártyanaptárakat szedett össze). Szívós gyûjtõmunka, igényes kivitel, fényes papír, ahol tudható - feltüntetve a borítók fotósának és/vagy grafikusának neve - évszám, alkotói névjegyzék, ahogy kell. De hamar lelohadt a lelkesedésem: túl sok a következetlenség, a kontrollszerkesztés hiányát jelzõ hiba és ügyetlen megfogalmazás. A könyv legbosszantóbb része a bevezetõ. A borítók kivitelezését, elfogadását felelevenítõ sztoriknak abszolút itt a helyük, de zenei stílusok és divatok definíció-jával foglalkozni fölösleges, pláne ilyen értelmetlen mondatokkal ("A Szabad Európa Rádióban Cseke László mûsora, a Teenager Party fiatalok ezreit csábította a Luxemburg Rádió hullámhosszára"), ilyen sután ("A fiatalok - a beatkorszakkal ellentétben - kettészakadtakÉ" - a 70-es évekrõl szólván), tévedésekkel (a Sanzon és Táncdal Bizottság nem a Magyar Rádióé volt, bár képviseltette benne magát) és egyes lemezborítókra utaló téves oldal-számok tömkelegével. Általában jó érzékkel emelnek ki egész oldalas nagyságba egy-egy borítót (ami persze így is csak CD-méret, a kisebbeknél meg óhatatlanul elvész az LP-re méretezett részletek zöme), viszont elõfordul következetlenség a képszerkesztésben (a 60-as évek tánczenei kislemezei között egyszer csak megjelennek 70-es évekbeli borítók, aztán folytatódnak a 60-asok) és az oldalak megjelölésében (hol kiírják a mûfaj - pl. pop, diszkó stb. - alá az ott lemezborítóval szereplõ együttesek nevét, hol nem, s van szimpla hiba is, Tolcsvay László ugyebár nem "mulatós"). És nyilván lehetetlen a teljesség, de fontos hiányok is akadnak (Illés: Human Rights, A Koncert; Kontroll Csoport 1991; Dinnyés József; Udvaros Dorottya: Átutazó). Sajnos lepotyog a léc.
Sz. T.
Chelsea Kiadó, 2005, 290 oldal, 3150 Ft
***
A régi környék Nyugaton a helyzet csak lassan változik. Az amerikai stúdiók árnyékában mégis egyre több ifjú tehetség próbál a saját lábára állva boldogulni. Az Édes vízi élet Cousteau kapitányt imádó Wes Andersonjának mélytengeri merülése és a Kerülõ utak bortúrája után anyja temetésére invitál a "hollywoodi újhullám" zöldfülû rendezõ-forgatókönyvíró-fõszereplõje, Zach Braff.
A kategóriában megszokott abszurd humorhoz igazítva lépteit, fürdõkádba fulladt mamáját temetni ugrik haza az epizódszereplõként sikeres angyalvárosi sztár. Régi barátait sem kell félteni, egytõl egyig befutott életmûvészek. Akad köztük rendõr, ékszertolvaj, sírásó, milliomos kastélytulajdonos (a hangtalan tépõzár feltalálója) és egyéb, antidepresszánsokon vegetáló átlagpancser. A világtól elhidegült, életre ítélt fõhõs - ha tehetné - saját magát ásatná el, de legalább tízlábnyi mélyre. Valami hasonlót éreztem, mikor meghallottam Ian Holmot New York-i akcentussal társalogni. Arról, hogy ez mennyire nem ment neki, jó pár kihagyott jelenet tanúskodik. Holm biztosan remek színész, ez itt mégis elsõsorban az egzisztenciális problémákkal küszködõ fiatalok mozija, mutáláson túl, családalapításon innen. Amihez nagyban hozzájárul - az idõközben színésznõvé cseperedett Lolita - Natalie Portman, aki bárkiben képes érzelmi csúcsforgalmat és teljes lelki káoszt generálni. Teszi ezt ezúttal a hóbortos kamugép szerepében, emóciókat csempészve az unalomtól döglõdõ, tompa Pepsi-generáció eseménytelen hétköznapjaiba. Ha õk nem is, én hálás vagyok érte.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
****
Billy Corgan: The Future Embrace Miután 13 évnyi sikeres zenélés után 2000-ben feloszlott a Smashing Pumpkins, a producer-szövegíró-fõzenész Billy Corgan boldog volt. Noha egy máig emlegetett gitárszóló erejéig a Depeche Mode-hoz csapódott, majd rövid kitérõt a New Order felé is tett, tudta, hogy a helyzete csak akkor lesz az igazi, ha új bandát irányíthat. Valami olyat, amibõl kijöhet egy újabb Today, 1979 vagy Perfect, melyek a "Bazinagy Sütõtök" bandát a 90-es évek egyik ikonjává tették. Az ebben a szellemben gründolt Zwan azonban már az elsõ turnéjába se kezdett bele, mert a sikeresnek nem nevezhetõ debütalbuma után feloszlott. Két éve semmi hír nem jött a chichagói tökfejûrõl, most meg váratlanul megjelent egy szólólemezzel.
Az albumot indító All Things Changes egy dobgéppel írt felkiáltójel, erõsen elüt az album többi számától. De a "Vigyázat, új irányba megyek!"-szerû figyelmeztetés csalóka, nem is biztos, hogy lesz, aki bedõl neki. Mert a korong összességében már elsõ hallásra is meggyõzõdéssé formálja azt az eleinte csak sanda gyanút, hogy az elektronikus kütyükkel bemázolt felszín alatt az összes dal mélyén ott dolgozik a gitárgerjesztõ Pumpkins beskatulyázhatatlan hangulatfestõ gépezete. Még akkor is ezt találjuk, ha a meglepõdéstõl tarkóig ugrott szemöldökkel, de el kell ismernünk, hogy a Bee Geestõl és a UB 40-tól kölcsönvett To Love Somebody (újra)hangszerelése igencsak prímára sikerült. Szóval, ha eltekintünk attól, hogy a Smashing Pumpkins öt éve nem létezik, Billy Corgan anyaga valójában annak az álomszerû meggyõzõdésnek a bizonysága, hogy õ megint ott zenél.
- szami -
Warner, 2005
****
Dan Brown: Digitális erõd Ha Hriszto Botev a bolgár Petõfi, akkor Dan Brown a kapitalista Berkesi András. Regényeinek nem túl komplikált cselekményéhez a bulvárlapok olvasóihoz alkalmazkodó szellõs tördelés biztosít odaillõ formát. Intellektuális csavarokat számon kérni rajta olyan, mintha a Fásy Mulató épületében keresnénk az operaházat. Sajna, a kritikusok jó része ezt teszi, afféle mûfajidegen elemek hiányát róva fel a Harry Potter sikerével konkuráló szerzõnknek, mint ötletesség vagy életszag. Holott az istenadta népnek való tetszés fõ kritériuma a klisészórós hatásvadászat, na meg hogy kössünk görcsöt IQ-hányadosunkra.
Írónk ezt a penzumát a magyar piacon legújabbnak számító Digitális erõddel megint jól, de minimum erõs közepessel teljesíti. A könyv témájának színtere az elektronikus hírszerzéssel foglalkozó amerikai kormányszerv, az NSA, mely ördögi cselszövés - látszólag egy pandúrból rablóvá vedlett korábbi dekódoló - áldozata lett. De mákunk van, hisz ott a szupertitkos intézmény bombázó alakú muszáj-hõsnõje és jóképû, squashbajnok tudós barátja, akikhez képest Barbie és Ken a hús-vér emberábrázolás netovábbja. 'k azok, akik megmentik Amerika nemzetbiztonságát. A könyv felénél nyilvánvalóvá válik, bujkál valamiféle zseniális tudatosság a folyamatban, ahogy - szinte látjuk - az esetleg szellemiekben ütõsebb nyersanyagból lebutítva megszületik a könyv. Lassan negyedszázada, hogy James Bamford tényfeltáró klasszikusa, a Puzzle Palace - melybõl gyaníthatóan Brown is merített - megjelent az NSA mûködésérõl. Nem kunszt megjósolni, az "erõd" nagyobb siker lesz. Mert a fikció, akármennyire papírízû, mégis érdekfeszítõbb, mint a valóság.
- plt -
Gabo, 2005, 507 oldal, 2490 Ft
*** és fél
Pulver Records - Label Compilation 02 A berlini Pulver napjaink egyik legizgalmasabb jazz/funk/afro/latin tánczenei kiadója - hogy ne menjünk meszszebbre, többek között õk gondozzák honfitársaink, Erik Sumo és az Uptown Felaz felvételeit is. Tudjuk, a pusztán kiadói anyagot tartalmazó válogatások ritkán többek dj-felhasználásra alkalmas partisláger-gyûjteménynél, jelen esetben azonban ennél többrõl van szó: a Pulverhez tartozó elõadók felvételeit többnyire mások (testvérkiadók producereinek) remixeiben, feldolgozásában látjuk viszont - õk pedig érezhetõen máshogy gondolkodnak a zenérõl, máshogy nyúlnak a nyersanyaghoz, a végeredményben pedig rendre ott érezhetõ az eredeti kompozíció és az új verzió közti teremtõ feszültség. Kivétel az Inverse Cinematics (alias Danilo Plessow) két ihletett (az afro/brazil, illetve a szvinghagyományból merítõ) szerzeménye az Airways EP-rõl meg a már említett Uptown Felaz Coconutja, melyet õseredeti calypso nyersanyagból ál-lítottak elõ ravasz, génmanipulatív technikával. A kétségbevonhatat-lan zenei csúcspontok közé tartozik még Landegaard (azaz Oliver Holtzer) Demonja: a mostanában hallott zenemûvek közül az egyik legjobb dub alapú, fuvolamintával felülütött, középlassú ringatós típusú tánczene, meg persze a She'll Stay Away címû Dublex Inc. mûdarab, Simon V remixe, melyben drum & bassbe fordítják az eredeti, Wayne Martin hangjával súlyosbított nyersanya-got. Tudjuk, a nyárnak gyorsan vége lesz, de addig is, s alighanem utána még hónapokig, ez a válogatáslemez lehet a tökéletes segédeszköz a változatos klíma és e nem kevésbé rettenetes ország minél fájdalommentesebb elviseléséhez.
- minek -
Pulver/Deep Distribution, 2005
****
I Heart Huckabees Lám-lám, a kis Koenigsberg gyereknek mégis igaza volt. A világegyetem és benne Brooklyn igenis tágul, Hollywoodról nem is beszélve, ahol az egyre erõsödõ világvége-hangulatban mindenki, aki csak számít, szorgos csakratisztításba és szerepfelhalmozásba kezdett. Mivel Woody Allen és Martin Scorsese készülõ presztízsprojektjeiben már a statisztahelyek is elkeltek, sokan David O. Russell egzisztencialista komédiájával igyekeztek lelki üd-vüket megváltani. Egzisztencialista és komédia - értelmetlen kombi-náció, de tökéletesen alkalmas né-hány lelkiismeret-furdalásos sztár megnyerésére. A hatásos szóösszetétel megalkotásán és a neves szereplõgárda összetoborzásán kívül azonban ezúttal sem tellett többre: csak azért, mert Jude Law, Mark Wahlberg, Dustin Hoffman és Isabelle Huppert nem valami tyúklopási ügyben nyomoz, hanem a felettes, alantas és köztes ének után folyik a hajsza, még nem feltétlenül születik film az ötletbõl. Russell nyilván merõ jóhiszemûségbõl úgy gondolta, hogy sztárjai, akik a legkülönfélébb háztartási neurózisok reklámarcaiként bohóckodnak, életet tudnak lehelni a filmjébe. Nem számolt azonban azzal, hogy az abszurddal való bûvészkedés könynyen visszafelé sülhet el, ha az agyas poénok és könnyed sziporkák mögül hiányzik a valódi tartalom. Dustin Hoffman egzisztencialista detektívje remek szkeccsfigura ugyan, terapeuta-magánnyomozó magánszáma bármelyik kabarétréfa dísze lehetne, ahogy lehallgató-készülékével kíván fényt deríteni megbízói traumáinak okaira - egy Kafkát olvasó Mickey egérre és hasonszõrû társaira mégiscsak felelõtlenség egy játékfilmet építeni.
- köves -
Forgalmazza az SPI
** és fél
