1968 öröksége a miniszoknya, a trapéznadrág, a Beatles-bajusz, a Che-szakáll, a horgolt sapka és a kézzel szőtt táska. 1968 egy heterogén konstrukció öröksége - amelyben sok-sok regionális tapasztalat egyesül: a franciaországi anarchista lázadás, az olasz burzsoáziakritika, az amerikaiak vietnami háború elleni mozgalmai, a nyugati hatalmak által magára hagyott prágai tavasz és e forradalmat leverő nemzetek szégyene, vagy a Lengyelországban végigsöprő antiszemitizmus. 1968 öröksége a Baader-Meinhof-csoport, a konzumtársadalom totális kiépülése, a forradalom ideológiai "vezetőinek" betagozódása a politikai hatalomba - de a szexuális forradalom és az egyéni szabadság máig élő mítosza is.
A Trafó Galériában látható utazó kiállítást - tavasszal Szalonikiben mutatták be, télen pedig Birminghamben lesz majd látogatható - Maja és Reuben Fowkes kurátorok 1968 művészi örökségének szentelték. A művek három csoportra oszthatók: "egyrészt 68 közvetlen hatására születtek, másrészt e sorsfordító év történéseire adott kortárs reflexiók, illetve a jelen társadalmi és politikai harcaihoz kapcsolódnak". Ezzel párhuzamosan azonban kitapintható egy másik olvasat is, amely a reflexió - rezignáltság - remake vonalat követi.
Szentjóby Tamás Csehszlovák rádió 1968 című műve egyfajta emlékmű. Amikor a megszállás után betiltották a rádióhallgatást, spontán fluxusakcióként terjedt el a "Hallgass egy újságpapírba csomagolt téglát az utcán!" mozgalom. Az 1969-ben készült hordozható, replikálható, kénnel borított tégla átértelmezett mementó, felszólítása pedig így szól: "Hallgass egy kénnel borított téglát az utcán!" Az erőszak egyik szimbólumára, az ököl motívumára reflektál a Kaszás Tamás által létrehozott RugaNegra csoport Ökölgyűjtemény című, blog formában is elérhető kollekciója. A képernyőn megjelenő, komoly és humoros, egymásba átalakuló, eredeti vagy talált, bárki által gyűjthető műveken, plakátokon, szórólapokon keresztül a csoport azt demonstrálja, hogy mennyire kiürült és szegényes a különféle ellenállási mozgalmak vizuális kultúrája, illetve miként veszti el az összeszorított kéz, a "munkásököl - vasököl" eredeti jelentését. A lengyel Kwiekulik csoport (Zofia Kulik és Przemyslaw Kwiek) 1971-ben mutatta be először A vörös árnyai című dia-összeállítását. Míg az akkori lengyel kortárs művészet (és annak vezető intézménye, a Foksal Galéria) a hatalommal kötött alku eredményeképpen apolitikus volt, a Kwiekulik munkái művészi eszközökkel kritizálták a kommunista ideológiát, s ahogy a képzőművészeti akciókat rögzítő diákon is látható, annak szimbólumát, a vörös szín kiirthatatlan jelenlétét.
Nancy Davenport művén a forradalom magasztos céljai helyébe e monoton ismétlődés lép. A környezetéből kiszakított, Lenin-sapkás és Che Guevará-s pólót viselő, vörös zászlót lengető, tüntető fiatalember vagy a hangszóróba ordibáló nő mozgása mint képernyővédő jelenik meg, amely megállás nélkül újratermeli cél és értelem nélküli önmagát. A forradalmi tartalom kiürülését követő rezignáció Erhardt Miklós installációját is áthatja. Erhardt hosszú évek munkájával fordította le a szituacionista Guy Debord Kommentárok a spektákulum társadalmához (1988) című "szent" könyvét, amely véleménye szerint "szomorú, ugyanakkor kulcsfontosságú mű", amely "mindent elmond a művészet és forradalom reménytelen dialektikájáról". A két, hatvanas éveket idéző fotel elé állított, becsomagolt, s ily módon tárggyá tett könyvhalom arra utalhat, hogy a mű tartalma nem elérhető, hiszen köztudott, hogy bármennyire sokat idézik, Debord keserű művét a művészeti világ "elfelejtette végigolvasni". Oliver Ressler fotósorozata finoman mutat rá a globalizációellenes mozgalmakra jellemző ambivalenciára; a képeken nem látszik más, csak a G8 csúcstalálkozók idején Edinburghban, Genfben és Rostockban védekezésül bedeszkázott kirakatok, és az ezen deszkákra fújt kedves, cseppet sem agresszív graffitik.
A legfontosabb kérdés azonban az, hogy miként viszonyulhatunk ma 68-hoz, mik lehetnek az emlékezés, a felidézés, az újraírás progreszszív technikái. A kiállításon négy remake is megjelenik. Hallhatunk svédül egy fokozatosan, több lépcsőben svédre át-, majd kínaira visszafordított, majd újra átfordított kínai kommunista dalt, egy aktualizált rekonstrukciót a svéd technokirálynő, Nina Natri előadásában (Fia-Stia Sanlund: A szocializmus útja, 2004). Marko Lulic újrajátszat egy monológot Dusan Makajev WR - az organizmus misztériuma című, 1971-es kultuszfilmjéből, a diktátor monológja itt azonban közönség híján a semmibe hull, a szónok eredetit imitáló gesztusaiból ripacskodás árad. Stefanos Tsivopoulos lírai remake-je három szálon közelít az 1967-ben uralomra jutó görög katonai diktatúrához; eredeti felvételeken láthatjuk az athéni stadionban tartott, a görögök történelmi nagyságát hirdető győzelmi meneteket és az állami televízió technikai eszközeit, mai színészek pedig újra előadják a korabeli hírműsorok adásai előtt a bemondókról készített próbafelvételeket. A hazugság és propaganda, a félelem és együttműködés képei mellett surrogva pergő magnószalagok hangja hallatszik - a valóság és rekonstrukció sokrétegű viszonyán túl rávilágítva az ellenőrizhetetlen hatalmi ág, a média manipulatív működésére.
A újrafeldolgozások/rekonstrukciók sorát Nemes Csaba Remake-je, az 56-os forradalom 50. évfordulóján kitört budapesti zavargásokat feldolgozó munkája zárja, amely valójában egy félreértelmezett újrajátszásról (a forradalom remake-jéről) készült, az animáción, a fikción és a valóságon átszűrt, második remake (átirat). Úgy tűnik, hogy egyeseknek kevés ez a kettős csavar: önjelölt szereplők újra és újra előadják a már ismert darabot. Hosszú lesz az ősz, láthatunk még forradalomperformanszokat.
Trafó Galéria, Budapest IX., Liliom utca 41., nyitva: október 19-ig
