Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. április 11-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Az Európai Bizottság 2022 szeptemberében előterjesztett javaslata nem indult jó esélyekkel. (Erről lásd a szerző korábbi cikkét: Másoknak túl sok, nekünk túl kevés, Magyar Narancs, 2023. április 5.) A nyugat-európai médiavállalatok és velük együtt számos nyugat-európai kormány indokolatlan beavatkozási kísérletet látott benne, ami számukra valóban nem létező problémákat akart megoldani. Az illiberális politikai erők értelemszerűen a hátuk közepére kívántak bármilyen európai médiaszabályozást, az illiberális rendszerek kritikusai pedig nem érezték a tervezetben az átütő erőt.
Ehhez képest a tervezetből viszonylag gyorsan elfogadott jogszabály lett, mégpedig érezhetően jobb ahhoz képest, amit eredeti változata ígért. De ahhoz képest, hogy ez minden bizonnyal az Európai Unió utolsó kísérlete a médiaszabadság védelmére és helyreállítására, a végeredményt nagyon gyengének látom. Magyar szemmel legalábbis – de én elsősorban így tudom nézni.
Belőlünk okultak
Természetesen a jogszabály nem kifejezetten és nem kizárólag a magyar médiaszabadság megmentésére született. Az európai intézményeken egyébként is eluralkodott már valamiféle Magyarország-fáradtság: rém unalmas újra és újra egy gazdaságilag és katonailag nem túl izgalmas, kulturálisan magába zárkózó, ámde irritálóan hangos tagállam ügyeivel foglalkozni. Magyarország – legalábbis az, amit a Fidesz-kormány megjelenít belőle – Európa számára elveszett, problémái már nem európai problémák, törekvései nem európai törekvések. Nem éri meg túl sok energiát fektetni abba, hogy visszatereljék az európai útra. Alkalmas viszont arra, hogy tanulni lehessen a példájából, és a tanulságokat jól lehet használni a feltörekvő populistákkal szemben.
Ezt érzem az EMFA-n is. A magyar médiarendszer politikai kontroll alá vonása befejeződött, akkor is, ha a független média továbbra is él és küzd, hiszen ez is szükségszerűen a Fidesz által diktált keretek között zajlik. Innen nincs finom jogállami visszaút – ezt jól mutatja a lengyel példa is –, tessünk legalább egy újabb kétharmados fülkeforradalmat csinálni. Azonban
a mindenkori Ficók, Kaczyńskik, Janšák, Babišok, Wildersek, Kicklök, Le Penek dolgát az EMFA igencsak megnehezítheti.
A mi szerepünk sajnos ebben annyi, hogy adtuk a know-howt.
Tíz éve még segített volna
Magyar olvasatban az EMFA rendelkezései három csoportba sorolhatók: egy részük kifejezetten szembemegy a jelenlegi magyar szabályozással és felülírja azt, más szabályok ugyan világos kritikát fogalmaznak meg a magyar médiahelyzettel szemben, de nincs valódi normatív tartalmuk, míg a harmadik csoportba azok a szabályok tartoznak, amelyek a sajátos magyar helyzet szempontjából kevéssé érdekesek. Utóbbiak közé tartoznak például a közönségméréssel kapcsolatos előírások, illetve a médiaszolgáltatóknak az online platformokon való priorizált megjelenését segítő szabályok – ezekkel ez az írás nem foglalkozik.
Szintén nem foglalkozom most a nemzeti médiahatóságok együttműködéséből létrejövő Médiaszolgáltatásokat Felügyelő Európai Testület igen terjedelmes szabályozásával, mely szerv azonban erős jogkörökkel rendelkezik a nemzeti médiahatóságok egyes döntéseinek alakításában. Mivel a döntéseit nem egyhangú, hanem kétharmados többséggel hozza, a magyar Médiatanács nem is tudja blokkolni a működését. A Testület a nemzeti médiahatóságok döntéseinek széles, bár nem pontosan meghatározott körét ellenőrizheti, és azokról nyilvános véleményt fogalmazhat meg. Ennek ugyan nincs közvetlen jogi következménye, de az adott nemzeti döntést támadó bírósági vagy akár európai bírósági eljárásban ez a vélemény erős érvként hivatkozható.
A magyar jogszabályi környezettel az EMFA néhány területen egyértelműen szembemegy.
Mivel az EMFA uniós rendelet, elvileg nincs szükség arra, hogy a magyar jogalkotó átültesse a magyar jogrendszerbe, az EMFA szabályaira a magyar hatóságok és bíróságok előtt közvetlenül hivatkozhatunk. De ennyire nem is egyszerű a helyzet.
Az eredeti tervezethez képest sokkal részletesebb szabályok korlátozzák az újságírók és a médiaszervezetek lehallgatását, különösen akkor, ha ez „tolakodó” (intrusive) kémszoftver – nevezzük például Pegasusnak – alkalmazásával történik. Az ilyen eszközök bevetéséhez a jövőben biztosan nem lesz elég az igazságügyi miniszter jóváhagyása. A rendelet szerint minden megfigyelés bíróság vagy „független és pártatlan döntéshozó szerv” előzetes engedélyéhez kötött. A bírósági engedély még akár Magyarországon is jelenthetne valódi jogállami garanciát az indokolatlan, politikai alapú lehallgatások ellen; csak ne jusson el az ügy a Kúriáig, mert az sajnos kevéssé érzékeny a jogállami finomságokra.
A „független és pártatlan döntéshozó szervekkel” azonban két gond is akad. Az egyik, hogy a rendelet nem mondja meg, mik legyenek ezek – tehát mégiscsak a magyar jogalkotónak kell létrehoznia a megfelelő intézményt. Ha a Fidesz ezt az utat választja, semmi okunk elhinni, hogy ez a „döntéshozó szerv” valóban „független és pártatlan” lesz. Formálisan természetesen az lesz, de ez még sose akadályozta meg a „független és pártatlan” döntéshozókat abban, hogy mindig a Fidesz számára kedves döntést hozzák. Elvileg tehát az EMFA a jövőre nézve megakadályozza, hogy a magyar kormány kémszoftvert telepítsen újságírók és médiatulajdonosok mobiltelefonjára, de a rendelet szövege nem elég részletes ahhoz, hogy valódi védelmet biztosítson az illiberális kormányokkal szemben.
Az EMFA a közszolgálati média vezetőinek jelölését és választását átlátható, nyílt, hatékony és diszkriminációmentes eljáráshoz, valamint átlátható, nyílt, hatékony és arányos kiválasztási szempontokhoz köti. A magyar médiatörvény ilyen eljárást sem a Duna Médiaszolgáltató Zrt., sem a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója esetében nem ír elő. Egyik pozícióra sincs pályáztatás, nincsenek kiválasztási szempontok, a kinevezések átláthatatlanok és önkényesek. Az EMFA által előírt eljárást és a szempontokat sajnos azonban ismét tagállami szinten kell szabályozni. Formális garanciákban a Fidesz verhetetlen, úgyhogy szinte látom magam előtt a médiatörvény módosítását – a legkényesebb nyugat-európai médiatudós is megnyalja majd mind a tíz ujját, olyan szép szöveg lesz. De az EMFA azt nem tiltja meg, hogy az MTVA vezetőjét továbbra is Koltay András, mint a Médiatanács elnöke egy személyben nevezze ki, és azt sem, hogy a Duna Médiaszolgáltató vezérigazgatójáról formálisan döntést hozó Közszolgálati Kuratóriumban az ellenzéki delegáltak örökké kisebbségben maradjanak. Egyébként pedig mutasson bárki Papp Dánielnél nagyobb tapasztalattal rendelkező pályázót az MTVA vezetésére.
A harmadik olyan terület, ahol biztosan változnia kell a hazai jogszabályoknak és gyakorlatnak, az a médiakoncentráció szabályozása. A magyar médiatörvény ugyan felhatalmazza a Médiatanácsot a médiapiaci összefonódások olyan ellenőrzésére, amit az EMFA már minden tagállamtól kötelezően elvár, de a magyar szabályozás és gyakorlat részletei egyáltalán nem felelnek meg a rendeletnek. A médiahatóság bevonása a médiapiaci felvásárlások ellenőrzésébe azt a célt szolgálja, hogy a versenyjogi, piaci szempontok mellett a médiapolitikai következmények, a sokszínű tájékoztatásra gyakorolt hatások is megjelenjenek az engedélyezés szempontjai között. A Médiatanács a médiatörvény e szabályai alapján akadályozta meg még 2010-ben az Axel Springer és a Ringier fúzióját, ami a Népszabadság bezárásának első lépése volt, majd ugyanezen szabályok alapján asszisztálta végig a fideszes médiabirodalom terjeszkedését. Az utolsó ilyen döntésével 2017-ben megtiltotta, hogy az RTL és a Centrál Média egyesítsék a digitális portfóliójukat. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) 2018-as létrehozásakor már a Médiatanács jóindulata sem lett volna elég az összeolvadás jóváhagyásához, ezért a kormány az ügyletet nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítve azt teljes egészében kivonta a versenyjogi és a médiajogi ellenőrzés alól.
Az EMFA elfogadása után a Médiatanács nem tehetné meg, hogy minden médiakoncentrációs döntését teljesen más, döntésenként is önkényes szempontok alapján hozza meg, a fideszes terjeszkedést pedig féloldalas, indoklás nélküli határozatokkal szentesítse. A rendelet szerint az eljáró hatóságoknak előzetesen kell meghatározniuk a médiapiaci összefonódások értékelési szempontjait, és e szempontoknak objektívnek, diszkriminációmentesnek és arányosnak kell lenniük. Ráadásul a nemzeti médiahatóságnak a legtöbb esetben egyeztetnie kell a Médiaszolgáltatásokat Felügyelő Európai Testülettel, és annak véleményét „messzemenőkig” figyelembe kell vennie.
Ha a Médiatanács az EMFA elvárásainak megfelelően járt volna el 2010 óta, akkor ma biztosan másképp nézne ki a médiapiac.
Az EMFA e szabályai azt is kizárták volna, hogy a kormány önkényesen beleavatkozzon a KESMA engedélyezési eljárásába. Kár, hogy mindezen rég túl vagyunk, a magyar médiapiacon komolyabb felvásárlások már aligha várhatók.
Legalább tudjuk, mire költik a pénzünket
A magyar médiapiac szempontjából egyértelműen az állami hirdetések szabályozása a legfontosabb kérdés. Az EMFA elfogadott szövege sem tartalmaz kemény, számszerű korlátokat az egy médiavállalatnál vagy egy médiumnál elhelyezhető állami hirdetések mennyiségével kapcsolatban, de az eredeti szöveghez képest szigorodott a szabályozás.
A rendelet előírja, hogy minden médiaszolgáltató köteles évente közzétenni a nála elhelyezett állami hirdetések mennyiségét. Már mindannyian előre érezzük a jogos felháborodás kéjes érzését, amikor a Tv2 és a KESMA állami hirdetésből származó milliárdjairól ír a független média – ahogy persze most is ír, de egészen pontos adatai nincsenek –, majd nem történik semmi. Az állami szervek és vállalatok is kötelesek lesznek évente közzétenni, hogy melyik médiaszolgáltatónál és melyik platformon (Facebook, YouTube, TikTok stb.) mennyit költöttek hirdetésre. Ezekből az információkból a Médiatanácsnak éves jelentést kell készítenie, annak nyomán… nos, annak nyomán ismét nem történik semmi. Háborgunk tovább, ahogy most is, legfeljebb magabiztosabban, pontos adatok birtokában. Hiszen a transzparencia tipikusan olyan megoldás, ami csak demokráciában működik, ahol a választópolgár leváltja a milliárdokat fölösleges propagandára költő pártokat. Nálunk ez látványosan nem működik, nincs következménye a közpénzek elherdálásának – hiszen ez már régóta nem demokrácia.
Az állami hirdetések elosztásával kapcsolatban a legfontosabb előírás az, hogy annak előzetesen nyilvánosságra hozott szempontok mentén kell történnie.
Ez mindenképpen új helyzetet teremt nálunk, és kíváncsian várom azt a szempontrendszert, ami alapján a Tv2-nek és a Mandinernek jut, az RTL-nek meg a HVG-nek nem jut állami hirdetés. Ezeknek a szempontoknak a rendelet szerint átláthatónak, objektívnek, arányosnak és megkülönböztetés-mentesnek kell lennie – és azt mégsem írhatják, hogy az egyik barát, a másik meg ellenség, még ha nyilván így is gondolják.
Csakhogy az a szöveg, amely semmilyen következményt nem fűz az előírt kötelezettségek megsértéséhez, jogszabálynak is alig nevezhető. Márpedig az állami hirdetésekre vonatkozó szabályok megsértésének sajnálatos módon nincs következménye, illetve legfeljebb az, ami ma is rendelkezésre áll: az Európai Bizottság tiltott állami támogatás miatt eljárást indíthat az adott tagállam ellen. A magyarországi állami hirdetéseket vizsgáló eljárás azonban nem ad okot bizakodásra a jövőbeli eljárásokkal kapcsolatban sem: hosszú évekig húzódó eljárás, a valós helyzetet megérteni nem akaró vagy nem képes ügyintéző, kifulladó lendület. Nincs rá magyarázatom, hogy az európai jogalkotó miért nem hozott létre egy eljárást és egy világos szankciórendszert az állami hirdetési szabályok kikényszerítésére.
Még inkább szépirodalmi alkotásnak, mintsem jogszabálynak tűnnek azok a rendelkezések, amelyek a szerkesztőségek függetlenségét, a szerkesztői döntések politikai befolyásolásának tilalmát, vagy éppen a közszolgálati média pártatlanságát írják elő. Legyen függetlenség, legyen politikai befolyástól mentes működés, legyen pártatlanság – hát persze, hogy legyen.
A rendeletet olvasva sokszor az volt az érzésem, hogy az 1990-es évek német vagy angol nyelvű médiajogi tankönyveit olvasom, kiegészítve némi trendi platformszabályozással. Átütő erő, kreativitás, annak tudomásulvétele, hogy az Európai Unió húsz éve mégiscsak kibővült a keleti tagállamokkal – mindez hiányzik a szövegből. Rólunk írták, nélkülünk. Mi csak illusztráció lettünk ebben a történetben.
A szerző egyetemi tanár, a Mérték Médiaelemző Műhely kutatója.
