Különös színház a Vidovszky Györgyé: innen nézve fokozott kockázatú előadások, onnan nézve sikeres misszió. Gyerekek, pontosabban kamaszok játszanak olyan történeteket, amelyek - tán más időben és más helyen - éppen róluk szólnak.
Vidovszky György drámatanár; egykor a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatos osztályaiban tanított, és a gimnáziumi hálózaton messze túlszaladt előadásainak híre. Ha körülnézünk az egyetemista és nemrég végzett színészek között, hát sok Vidovszky-tanítványt látunk, vagyis nem a "hasznos időtöltés" jegyében végzett színjátszó szakkörről van itt szó (bár én lennék az utolsó, aki ezt haszontalan időtöltésnek minősítené), hanem színházcsinálásról, gondolkodástól a cselekvésig.
Hat évvel ezelőtt "költözött be" Vidovszky a Bárkára - a legkézenfekvőbb remekművel, A Pál utcai fiúkkal kezdte a sorozatot. Két évvel később Golding regényét, A legyek urát vitte színre, majd újabb két év múlva - ez már igazi istenkísértés volt - Ottlik Géza Iskola a határon című regényének adaptációját. Néhány valamikori gyerekszínész a szemünk előtt nőtt fiatalemberré és érett színésszé - mert hát erről van szó, mondom, színházról.
Számomra egyébként nem volt ez mindig evidens. A gyerekszereplőkkel megtűzdelt különféle produkciókban ugyanis a gyerek többnyire gyerek - még ha ügyes, akkor sem színész, hanem ügyes gyerek -, aki épp abból építi föl a szerepét, hogy könnyen azonosul a figurával, és reflektálatlanul adhatja magát. Vidovszky "gyerekei" viszont ugyanonnan közelítenek a szerephez, mint az "igazi" színészek: az elemzés, a szituáció és az eszközök felől. Ebből az irányból és az összes szükséges munkafázison átesve születnek meg azok az ifjúsági előadások, amelyek amúgy nem csak az ifjúságnak szólnak; nekik viszont kétségtelen többlet, hogy kortársaikat látják az embert próbáló szituációkban.
A világirodalom meg teli van olyan művekkel, amelyek embert próbálnak, és gyerek-felnőtt szembenállásból modellezik az élet morális alapkérdéseit. Erre a szembenállásra kétségtelenül az egyik legjobb és leggyakoribb példa a tanár-diák helyzet. Szerencsés esetben - Vidovszkynál ilyenek sorjáznak - mindkét fél önmagával is szembesül, nemcsak a másikkal; többek közt ezért mutat túl a rétegszínházon az előadás.
Most Ödön von Horváth Istentelen ifjúság című regényét vitték színre a Bárkán; a mű eredetileg Hogyan lettem én néger címmel jelent meg magyarul. Gyarmati Kata készítette a színpadi adaptációt; a teljesség illúziója már Ottlik esetében is föl lett adva, hiszen bármennyire törekednek az alkotók az epikus karakter megőrzésére, a regény egész szövevényét mégsem lehet színpadra vinni. Horváth művének első részében a tanár és a diákok szembenállása hangsúlyos, a másodikban pedig ennek következményei és egy többé-kevésbé korrekt krimi. De mindkét elem alárendelődik annak, hogy ki-ki bejárja az önismeret útvesztőit.
A fiatalok összjátéka erős; mindig erősebb, mint az egyes alakítások. Ezúttal néhány felnőttszerepet is ők játszanak - apát, bírót, ügyvédet -; ilyenkor is arról van szó, hogy fiatal formál felnőttet, ahogy ő látja: egyes gesztusok eltúlozva, vélemény gyanánt, mások karikírozva, irónia gyanánt.
Lorenz Ludwig tanárt Kardos Róbert játssza. Önazonos alakítás; úgy érezzük, mintha a színész alázatosan és profin megkereste volna azt a közös nevezőt, ahol a színpadi játék teljességgel egyívású a fiatalokéval, ráadásul neki is súlyos szembesülnivalók jutnak. Kardos Róbert nemcsak szerepe szerint főszereplő itt, hanem az együttes játékot is finoman vezérli; elsősorban a ritmust, a hangsúlyok megteremtését végzi szinte észrevétlenül. És elhiteti (ami pedig a darabban kissé gyönge lábakon áll), hogy ez a komoly tanárember önmaga meghaladásával nagyot fordít az életén.
Ez az út persze halottakon át vezet: egy gyerek betegségben hal meg, egyet megölnek, egy magát öli meg. A háttérben a harmincas évek Németországa dereng; előtte a belső útkeresések, Istent és világnézetet is beleértve - mindezek előtt pedig azok az öröknek látszó jellegzetességek - agresszió, hazugság, gyávaság -, amelyek nem rendszer- és korspecifikusak.
A tér ismét egy meghatározó alapelemre épül: fekete olajoshordók állnak és fekszenek; a tér egyik végében egy túlméretezett katedra (alkalmasint bírói pulpitus), a másikban egy színpad, amelyre ferdén tükrök borulnak, hangsúlyozván a rendhagyó nézőpontot.
A fiatalok közül a Hans Zieglert játszó Koloszár András tűnik ki érett szerepformálásával; Otto Niederhöfer szerepében Juhász Lajos sarkos és markáns jelenlétével, a Trautweint alakító Dér Zsolt hangsúlyozottan fojtott játékával - de a többiek is odaadóan és alkalmasan végzik a dolgukat. A több alakot is életre keltő egyetlen női szereplő, az egyetemista Réti Adrienn a villanásszerű alakok megérzékítésében jobb, mint figurateremtésben.
Az előadás első része dramaturgiailag kissé szétszalad, a másodikra összefutnak a szálak; az előadás ekkor erősebb és sodróbb, és a végére összeáll, min is kell gondolkodnunk hazafelé.
Bárka Színház, szeptember 19.
