Sztavrogin, amikor elköszönt, külön fölhívta figyelmünket a rózsákra, hogy mielôtt elkövetnénk valamit, gondoljunk rájuk, különösen egyre. Charles Foster Kane, mielôtt nagy magányosan itt hagyta ezt az árnyékvilágot, csak annyit mondott: rózsabimbó. Egyes újabb hazai fordítások szerint rózsa, rózsabimbó… (lennél te). Lassan odáig öregedtünk, hogy a Brüsszeli 12 óta a filmmûvészetnek épp annyi ideje telt el, mint addig. Ideje tehát rendezni a sorokat, újraírni a kánont. Az 1958-as Világkiállításra összetrombitált nemzetközi kritikushad megmondta, hogy melyik a világ tizenkét legjobb filmje – egy volt közülük az Aranypolgár, Orson Welles 1941-es kulcsfilmje (Kane=Hearst). A mû már megjelenése elôtt nagy vitákat kavart, persze ezeket maga Hearst kavarta a saját kezével, így mire a mû moziba ért, mindenki tudott róla mindent, s ennyiben is maradt a dolog: még szolid sikernek sem volt mondható. Ám az értôk hamar rájöttek, hogy Welles beállításai, mozgóképes történetmesélôi metódusa, a világítás, a fények mind-mind csupa olyasmi, ami addig nem volt használatban, s másik vágányra állítja a filmcsinálást. A történet maga: megszületett, elvegyült, kivált és tök egyedül volt, amikor elvitte az ördög, de a pokol tornácán még azt a rózsabimbót emlegette. Ha a matekból indulunk ki, akkor hat filmet kell cserélnünk a tucatból: nálam az Aranypolgár a kiesôk között lenne, de biztosan beraknék egy másik Welles-filmet; ez nem jelenti azt, hogy az Aranypolgár ne lenne kötelezô még a Véres kés 2 rajongóinak is. Viszont, ha engem kérdeznek: kérem a köpenyem.
Forgalmazza a Pro Video
*****
