A legenda újraéled! - szól az Operettszínház idei első premierjének kísérőszlogenje, s az ilyenkor elmaradhatatlan blikkfang ezúttal szembeötlően szolidnak tetszik. Merthogy legendából éppenséggel több is akad a produkció körül, csak győzzük előszámlálni! A Nyomorultak világsikerét megújrázó 1989-es Schönberg-musical, a felismerhetőségig elrajzolt Puccini-opera, a Pillangókisasszony, no meg a vietnami háború kulturálisan ezerszer szublimált legendája, s persze itt és most legfőként: a Miss Saigon 1994-es magyarországi bemutatójának legendája. Ez utóbbi, tudjuk, Kerényi Miklós Gábor rendezésével vált sokak maradandó szép emlékévé, így aztán különösen érdekesnek ígérkezett a mű 2011-es operettszínházi bevonulása. Annál is inkább, hiszen a Miss Saigonnal a Broadway és a londoni West End nagy attrakcióinak egyike jelent meg a teátrum repertoárján, megtörve ezzel azt az - amúgy miniatűr ideológiával is aládúcolt - gyakorlatot, amely a Szépség és a szörnyeteg bemutatója óta lemondani látszott a musicaljátszás erődítményeiben fennen uralgó darabokról.
Nos, a soproni szabadtéri előadások nyomában megtartott kőszínházi sajtóbemutató kellőképpen hatásos, sokszor imponáló és néha megindító produkciót tárt elénk. Nem hiba nélkül való teljesítményt vagy pláne a svájci óramű pontosságával vetekedő összjátékot, de mindenesetre egy olyan estét, ahol érezhetően volt színházi tétje a játéknak, s ahol olykor még az élet testmelege is kisugárzott a nézőtér felé. Ez utóbbi ritka élményt elsősorban és majdnem kizárólag a női főszereplőnek, Vágó Zsuzsinak köszönhettük. Kim, a saigoni lebujban töltött első munkaestjén szerelemre találó vietnami táncoslány szerepe csak kisebb részben a vokális teljesítmény próbája: első renden az emberi tisztaság érzékeltetését követeli meg a mindenkori alakítótól. És Vágó Zsuzsi, mint hajdanán Bíró Eszter, nem csupán hanggal (az előadás végére enyhén beszűkülő, ám mindvégig lírai vonzerejű hanggal) rendelkezik, de érvényes szavatosságú emberséggel is. A fiatal színésznő az amúgy oly csábító cukros túljátszások nélkül állítja elénk a rábízott figurát: az alázatosan szerelmes ázsiai kislányt, a véres múltból reménytelen jövő felé haladó asszonyt s a halálra szánt anyát.
Chris, a Saigon elhagyására kényszerített és így szerelmesét egy életre elveszítő amerikai őrmester szerepét, vagyis Pinkerton sorhajóhadnagy morális lénnyé fazonírozott XX. századi alakmását Dolhai Attila játszotta, s összességében sikerrel küzdött meg feladatával. Színpadi jelenlétének enyhe idegenszerűsége első nagy számának (Mért most, Istenem?) felvezető soraiban elenyészett, s a szaxofont szóban és tettleg egyaránt megidéző népszerű szerelmi kettősben az énekes színész már a legmegnyerőbb formáját mutatta. Nem Dolhai tehet róla, hogy a musical dramaturgiája ingoványos talajra vezeti Chris alakítóját: az Amerikában új feleségre találó veterán, majd a Kim nyomára jutva dúlt kedéllyel Ázsiába visszatérő félszívű családegyesítő megformálása éppen annyival nehezebb feladat, mint amennyivel hálátlanabb is.
A Miss Saigon musicalszínészi jutalomjátékát hagyomány szerint a minden hájjal megkent bártulajdonos és örök túlélő, a Professzor (az eredetiben The Engineer) szerepe jelenti. Most Szabó P. Szilveszter ad iskolát a musical hamar kiismerhető, de jószerint megunhatatlan hatáskeltő manírjaiból: csúcsra járatva groteszk-ravasz színpadi létezésmódját, dúsan kiaknázva a "könnyed" vonal egyedüli képviseletének lehetőségét, s persze megtámogatva a koreográfiától (Bakó Gábor munkája) és a rendezéstől. Merthogy egy enyhén felültervezett Ho Si Minh-városi győzelmi parádétól eltekintve a nagy koreográfiájú számok mind a Professzornak szolgálnak: az amerikai álmot inszcenáló szakaszban éppenséggel a populáris kultúra egész ármádiáját a színpadra szólítva, vagy fél tucat Marilyn Monroe-hasonmástól Michael Jacksonig és Samu bácsiig. Amíg ez a seregszemle határozottan szórakoztatónak, a Saigon elhagyását mutató klasszikus helikopteres jelenet pedig lenyűgözően teátrálisnak bizonyult, addig a mulatóban képzeletbeli géppuskájával lövöldöző idegrokkant frontkatonának (a Csárdáskirálynő orfeumából áttelepített) poénja csakúgy feleslegesnek tűnt, mint a II. felvonásban sertepertélő német (szex)turisták Von Trapp famíliaként (lásd: A muzsika hangja) való megjelenítése.
A produkció előzetes kommunikációja kitüntetett figyelmet szentelt Dolhai Attila és Feke Pál közös színre léptének, ám az előadásban a rokonszenves vendégművésznek csak a sokadik hegedűs szerepe jutott. Feke egyetlen retorikus szólószámát (Bui Doi) fegyelmezetten teljesítette, míg egyebekben leginkább operás beállásaival vétette észre magát. Chris amerikai feleségének szerepét Bordás Barbara énekelte: komoly érzelmi intenzitást mozgósítva, s hozzá sértettségében is izgalmas nőiséget, valamint egészen halvány operettreminiszcenciákat észleltetve. A másik szereposztásban Christ játszó, de ezen az estén vietnami komisszárként fellépő Kerényi Miklós Mátéról nehéz elhinni, hogy egy győztes hadsereg tagja. S mert a színházban a gyermek mindent visz, hát a kis szerelemgyerek bájos alakítója (Szurap Szilárd) legalább annyi tapsot aratott, mint a szokás szerint most is rendíthetetlen nyugalmú karmester, a biztos kezű Makláry László.
Budapesti Operettszínház, szeptember 14.
