Jelenlegi, még a pártállami időkből örökölt szervezeti fölépítése és kultúrája alkalmatlanná teszi a rendőrséget arra, hogy hatékonyan és szolgáltató testületként működjék - állítja több tanulmányában is a rendészettudományi kutató, a Rendőrtiszti Főiskola docense. Krémer Ferenc szerint ugyanakkor a rendőrség ettől függetlenül sem volna képes önmagában tartós társadalmi békességet teremteni: ahhoz mindenekelőtt széles konszenzuson alapuló politikai megegyezés kellene.
*
Magyar Narancs: Gyöngyöspatán annak ellenére megszűnt napokra az állam erőszak-monopóliuma, hogy a szélsőjobboldali szerveződéseken kívül a rendőrség is jelen volt a faluban. Mivel magyarázható a tétlenségük?
Krémer Ferenc: Erről természetesen csak feltevéseim vannak. Azt láttuk, hogy a rendőrök az ott megjelent, magukat "polgárőrnek" nevező, de valójában oda nem tartozó alakulatok ellen gyakorlatilag semmit sem tettek. Nem akadályozták meg azokat az atrocitásokat, amiket ezek a gárdistákból lett polgárőrszerűségek elkövettek - pedig elég sok jogszabályt megsértettek, gondolok itt az ostorral, fokossal, kutyával való fenyegetésre, a zaklatásra, arra, hogy a roma gyerekeket bekísérték az iskolába, a nőket a boltba, hogy verbálisan bántalmazták őket. A törvény még a rendőrt sem hatalmazza fel olyan lépésekre, amiket ezek az osztagok megengedtek maguknak. A rendőrség tétlenségét, és ebben a tapasztalataim alapján biztos vagyok, csakis politikai döntés magyarázhatja. Pontosabban az, hogy a politikai tényezők nem tudták, nem akarták vagy merték eldönteni, mit tegyen a rendőrség.
MN: Pedig ezek az alakulatok újabb hasonló akciókra készülnek. Jelen állapotában képes egyáltalán a rendőrség kezelni azt a kihívást, amit a szélsőjobboldali paramilitáris szervezetek jelentenek a számára?
KF: Önmagában a rendőrség nem elég ennek a kezelésére, még ha bizonyos helyzetekben, mint például amilyen a gyöngyöspatai is volt, a rendőrségnek egy idő után erőszakkal kellene föllépnie ezek ellen az alakulatok ellen, védelmet nyújtva az állam fenyegetett polgárainak. De nem elég pusztán az igazságszolgáltatás sem: hiába tiltották be a Magyar Gárdát, a társadalomban meglévő előítéletek miatt gyorsan újraszerveződnek az ilyen jellegű osztagok. Ráadásul már régen nem csak a Magyar Gárdáról vagy annak a továbbéléséről van szó, mert számos ilyen szervezet létezik; Gyöngyöspatán is megjelentek újabbak. Véderőnek nevezik magukat, katonai egyenruhára jellemző öltözékben járnak. A helyzet egyre veszélyesebb: ez már nem egyszerűen rendőrségi, hanem nemzetbiztonsági kérdés. Ezek a szervezetek olyan "megoldásokat" kínálnak igen súlyos társadalmi problémákra, amelyek tovább fokozzák a feszültséget. De hát ez is a céljuk: társadalmi konfrontációt előidézni, polgárháborús pszichózist kialakítani. Szerintem ez történt Gyöngyöspatán is: provokálták a cigányokat, akik szerencsére nem ugrottak be ennek. A szélsőjobboldal ugyanis azt akarja demonstrálni, hogy a cigányokkal nemhogy beszélni, de mellettük élni sem lehet, ezért például - ahogyan politikai képviseletük, a Jobbik fölvetette - "közrendvédelmi telepnek" nevezett gettókba kellene gyűjteni őket. Ezt akarják elfogadtatni a közvéleménnyel, és ezt a célrendszert kellene hiteltelenítenie a politikának. Szavakban persze erős az elkötelezettség: egy LMP-képviselő kérdésére adott válaszában Kontrát Károly államtitkár határozottságot ígért ilyen esetekben. A szavak mögött azonban nincs koncepció, nincs cselekvőképesség és nincs bátorság. A Fidesz évek óta úgy akarja korlátozni a szélsőjobboldalt, hogy inkább befogadja és képviseli az ő álláspontját is. De hát látható, hogy ez a legrosszabb, amit tenni lehet. Ha ugyanis sikeres volna ez a stratégia, a Jobbik nem ér el kiugró eredményt a tavalyi országgyűlési választásokon.
MN: És a rendőrökre miként hat egy ilyen szituáció? Frusztráltak a tétlenségre kárhoztatás miatt, vagy inkább örülnek, hogy ezzel sem nekik kell foglalkozniuk?
KF: Nem marad hatás nélkül. Ahhoz azonban, hogy e hatásról pontosabb képet adjunk, ismerni kellene a rendőri szubkultúra elmúlt évtizedes alakulását. Nyilván sokat változott 1999, az ebben a témában végzett utolsó országos kutatás óta. Azóta az állomány is jelentős mértékben lecserélődött. Benyomásaim persze vannak: ahogyan korábban, úgy manapság is több viselkedésminta alakítja a rendőri mentalitást. Például a rendőrségen kívüli és belüli közbeszédet is befolyásolják azok a szubkultúrák, amikben meghatározó az anticiganizmus. Feltevésem szerint sok rendőr gondolhatja úgy, hogy a cigányok jelenlegi helyzete az életmódjuk egyenes következménye, vagyis hogy rossz sorsukért elsősorban ők a felelősek. Koherens szubkultúrák ugyanakkor nemigen vannak.
MN: És mennyire erős az az önkép, hogy márpedig ők a demokratikus rend védelmezői, akiknek a munkáját csakis a törvények szabályozzák, nem pedig az uralkodó politikai széljárás?
KF: Az, hogy ő a törvényt védi, a rendőri identitás alapja. Csakhogy ez nem értelmezhető önmagában. Az a rendőr például, aki előítéletesen dönt el szituációkat, ugyancsak meg van arról győződve, hogy a törvénynek megfelelően cselekszik, és a társadalomnak jót tesz. A rendőri tevékenységet bele kell helyezni abba a kulturális kontextusba, amely a rendőr és a szervezet mindennapjait fogja keretbe. Én úgy vélem - bár ezzel sokan nem értenek egyet -, hogy a kultúra fölülírja a jogot: amikor dönteni kell, akkor a kulturális minták dominálnak. Döntési helyzetben a rendőr is ahhoz keres jogszabályt, amivel igazolja a saját kulturális mintájának az érvényességét. Éppen ezért a rendőrség átalakításának a sarokköve egyfajta kulturális reform kell, hogy legyen. Az unió nyugati és északi részén igen nagy hangsúlyt helyeznek a rendőri kultúra alakítására és befolyásolására. Például a belgák is erre alapozták a maguk szervezeti reformját. Belgiumot az államalkotó nemzetek közötti konfliktusok terhelik. A rendőrök ugyanakkor meggyőződéssel hangoztatják, hogy ők igazi belgák, sőt ők reprezentálják leginkább a belga nemzetet. Mindegy, hogy flamand, vallon vagy német nemzetiségű, az ottani rendőr az egységes belga állam polgárának vallja magát. Ez olyan, mintha a magyar rendőrök egybehangzóan azt állítanák: mi képviseljük a magyar demokráciát, se jobb-, se baloldaliak nem vagyunk, a magyar demokrácia jog- és értékrendjének a legfőbb őrzői vagyunk. Mint említettem, természetesen ez a mentalitás is jelen van, de az lenne a cél, hogy ez legyen a domináns.
MN: Az előbb arról is beszélt, hogy a rendőrségre ható szubkulturális minták egyike a szélsőjobboldaliság. Tapasztalatai szerint ez mennyire erős manapság?
KF: Egy dolgot tudunk pontosan, miután a szélsőjobboldali rendőrszakszervezet közli a létszámát a honlapján. Az pedig 9000 fő - a 43 ezres rendőri összlétszámból. Ez több mint húsz százalék. Megjegyzem, egy-másfél évvel ezelőtt még csak 4000 fő volt, a létszámbővülés tehát robbanásszerű. Elsősorban nem a tisztekről, hanem tiszthelyettesekről van szó. Szerintem ma már ez is egyre inkább nemzetbiztonsági kérdés, mivel a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezete (TMRSZ) és a Jobbik között szoros az ideológiai és időnként a szervezeti kapcsolat is.
MN: Miért vonzó a TMRSZ a rendőröknek?
KF: Nem pusztán a szélsőjobboldali gondolat miatt. Az antiszemitizmus például gyakorlatilag érdektelen a rendőrök számára. Az anticiganizmus viszont, mint erről szó volt, erősen jelen van. A TMRSZ népszerűségét azonban az is magyarázza, hogy ez a szakszervezet azt hirdeti magáról - és bizonyos akcióival demonstrálja is -, hogy megvédi a beosztott rendőrök érdekeit feletteseikkel szemben. A többi szakszervezet viszont elfogadja a rendőrség hierarchikus, a beosztottak kiszolgáltatottságára épülő viszonyrendszerét. Pedig ha megnézzük a TMRSZ elképzeléseit, túl sok ötlete nincs a rendőrségi munka hatékonyabbá tételére. Részt vettek ugyanis a Jobbik rendészetpolitikai programjának kidolgozásában, és abból azt látjuk, hogy nincs koncepciójuk arra, miként lenne megteremthető egy jobb munkakörülményeket nyújtó szervezet. Pedig az egyik legnagyobb gond éppen a rendőrök szervezeten belüli kiszolgáltatottsága, mert ennek következtében nem érzik jól magukat a bőrükben - és amíg ez változatlan, ne is nagyon várjunk tőlük minőségi munkát, hiszen nem fogják tudni érvényesíteni azokat a viselkedésmintákat, amiket a korszerű, szolgáltató rendészettől elvárunk.
MN: Miért érzik magukat roszszul a rendőrök a munkahelyükön?
KF: Gondoljon például arra a motoros balesetre, amely egy rendőr halálával végződött. A rendőr jelentette az elöljárójának, hogy a kopott gumi miatt a jármű életveszélyes, ennek ellenére föl kellett szállnia a gépre. A rendőrségi törvény szerint a rendőr köteles a törvénysértő utasítást is végrehajtani, ha azzal nem bűncselekményre kötelezik - ez 1994 óta van érvényben, és egyetlen kormány sem változtatta meg. Egy rossz műszaki állapotú motorkerékpárral szolgálatba menni pedig nem bűncselekmény. Vagy ott volt az a két kapitányság, ahol hamisították a statisztikai adatokat. Ami nem véletlen kisiklás volt: a mai rendszer lényege, hogy a rendőrkapitányok munkáját a statisztikai mutatókkal - igazoltatások száma, behajtott bírság stb. - mérik. Megjegyzem, a rendőrség költségvetéséhez az utóbbi húsz évben mindig hozzátesznek egy önrészt: azt bírságokból kell előteremteni. Arra kényszerítik tehát a rendőröket, hogy a költségvetésük érdekében bizonyos összeget behajtsanak. Ez abszurd. Egyrészt mert nem javítja a polgárok és a rendőrök közötti kapcsolatot, másrészt rontja a rendőrök hangulatát. Hiszen ők is pontosan átérzik, hogy ennek a feladatnak semmi köze a törvény védelméhez.
MN: A forráshiány miatt valóban rossz körülmények között kell dolgozniuk. De ezt az állami szféra számos szereplője elmondhatja magáról.
KF: Ezek egyáltalán nem elhanyagolható tényezők, főleg egy olyan speciális szervezetnél, mint a rendőrség. A rendőrnek kell tisztában lennie azzal, hogy sohasem a kormányzatot képviseli, hanem ő az alkotmányos alapértékek védelmezője. A hetvenes évek óta azt mondják az Egyesült Államokban, majd Európában is, hogy a rendőr a középosztály értékrendjének megtestesítője. Ehhez azonban a rendőrnek a középosztályhoz kellene tartoznia - a fizetésével, a kultúrájával, a munkahelyi viszonyaival, a munkakörülményeivel együtt. És ettől a magyar rendőr messze elmarad. Ha egymás mellé tesszük egy tetszés szerinti magyar és nyugat-európai rendőr teljes alakos fényképét, akkor az egyikről egy konszolidált középosztálybeli állami alkalmazott néz ránk, a másik viszont leginkább egy betanított munkás képzetét kelti. Ez apróság, de ezek határozzák meg a rendőr közérzetét, és ezek összessége determinálja, hogy bizonyos szituációkban miként viselkedik. Vegyük például Gyöngyöspatát: az Origón volt egy érdekes összeállítás arról, hogy kinek kellett utasítania az oda vezényelt rendőröket. Az érdeklődő újságírót a Belügyminisztériumtól az ORFK-hoz küldték, onnan a megyei kapitányságra, onnan a városi kapitányságra. Mindenki hárított, senki nem vállalta a döntés felelősségét. Ez megint csak nem a véletlen műve volt: ez alapvetően jellemző arra a szervezeti struktúrára, amiben a rendőr dolgozik. Ha azzal indítottuk a beszélgetést, hogy a gyöngyöspatai tétlenség miként hathatott a rendőri állományra, általánosságban elmondható: a bizonytalanság, a nem egyértelmű utasítások mindig demoralizálják a szervezeteket. A rendőröket tehát egyfelől folyamatos bizonytalanságban tartja a szervezeti oldal, ami kihat a munkájukra. A társadalom pedig csak annyit lát, hogy a rendőr nem jól végzi a dolgát. Pedig a rendőrök igényelnék a társadalmi megbecsülést. Vannak ugyan néhányan, akik egyfajta csendőr típusú tiszteletet, a félelmet igényelnék, de a többség a megbecsülésből eredő tiszteletre vágyik. Amire valóban szükség is van ahhoz, hogy egy rendőr hatékonyan végezhesse a munkáját.
MN: Ön több tanulmányában is kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni átalakítási kísérletek rendre kudarcba fulladtak, a rendőrség lényegében a pártállami struktúrájában működik tovább. Voltak értékelhető próbálkozások?
KF: Hogyne, több is. Az első mindjárt a kilencvenes évek elején, amikor a Team Consult (TC) nevű svájci céget bízták meg ennek előkészítésével. A TC szervezetek átvilágításával és átalakításával foglalkozik, a munkáját több európai állam is finanszírozta. Ez a próbálkozás totális kudarcba fulladt, hiszen a vége az a rendőrségi törvény lett, amely a kommunista rendszertől örökölt rendőrségi struktúrát konzerválta. A Medgyessy-kormány alatt Salgó László országos főkapitány elképzeléseiből, amelyeket a minisztériumban pedig elfogadtak, ugyancsak nem lett semmi.
MN: Mivel magyarázhatók e kudarcok?
KF: A strukturális változtatásnak erős belső ellenzéke van mind a rendőrségen, mind a politikán belül. Például a Salgó-féle tervezet a megyék szerepét csökkentette volna. "riási volt az ellenállás, a megyei főkapitányságok, maguk a főkapitányok, az osztályvezetők a pozícióik védelme érdekében mozgósították befolyásos helyi és országos szervezeti és politikai kapcsolataikat.
MN: A rendőrségen belüli előítéletesség csökkentése érdekében számos projektet indítottak az elmúlt két évtizedben. Volt ezeknek látható eredményük?
KF: Különálló projektekkel megítélésem szerint nem lehet befolyásolni a rendőrökben meglévő előítéleteket. Például a Holdudvar-botrány érintettjeit is elküldték toleranciatréningre, és úgy tűnt, lett is eredménye. (A Holdudvar a rendőrség belső számítógépes hálózatán hozzáférhető oldal volt, ahol rasszista hozzászólásokat tettek közzé az állományba tartozók. - B. I.) Aztán kiderült, hogy csupán latenciába szorították, és szélsőséges véleményüket nem hangoztatták elöljáróik vagy a nyilvánosság előtt. Pedig az előítélet-mentességnek nem pusztán a nyilvánosság előtti jólneveltségben, hanem mindenekelőtt a rendőri intézkedésekben kell megnyilvánulnia. Egyébként nem állítható, hogy nincs előrelépés: 1990 után összességükben udvariasabbak lettek a rendőrök, másként szólnak az emberekhez, másként foglalkoznak a problémáikkal. Ez a változás azonban a cigányokkal való foglalkozásban nem nagyon figyelhető meg. Csak ismételni tudom: a rendszer egészét kell megváltoztatni ahhoz, hogy alapvetően változzék a rendőri mentalitás.
MN: A cigány származású rendőrök jelenléte nem segítene bizonyos esetekben?
KF: A Rendőrtiszti Főiskolán most is vannak roma diákok, de messze kisebb arányban, mint amennyit a romák társadalmi jelenléte indokolna. Ám hiába próbál a felső és a középszintű rendészeti oktatás több roma diákot fölvenni, ha az oktatási rendszer egésze egyelőre képtelen segíteni a cigány tanulókat: egyszerűen nincs elegendő érettségizett roma diák. Ám ez csak a probléma egyik része. A roma származású rendőröket nyilván azokon a területeken kellene foglalkoztatni, ahol a romák nagy számban és konfliktusos helyzetben élnek, például Borsodban, Szabolcsban, Baranyában. 'ket külön is fel kellene készíteni azokra a helyzetekre, amik a cigány lakosság és a rendőrség, a cigány és a nem cigány emberek vagy a cigányok körében adódhatnak. Önmagában az, hogy több a roma rendőr, semmit nem old meg. Speciális tudás nélkül a rendőri lét sok esetben neofita vonásokat erősít a roma rendőrökben: bizonyítási kényszerükben inkább rendőrnek, mint romának akarnak látszani, ami a tapasztalatok szerint például abban nyilvánul meg, hogy sokkal szigorúbban bánnak a cigány gyanúsítottakkal, mint a nem cigány rendőrök.
MN: Visszatérve az alapkérdésre: alkalmas a jelenlegi rendőrség a gyöngyöspataihoz hasonló esetek érdemi kezelésére? Olyan helyzetek megoldására, ahol például együttesen jelentkezik egy politikai (szélsőjobboldali) fenyegetés és egy etnikai konfliktus?
KF: Tudomásul kell venni, hogy a rendőrség önmagában nem tud tartós békességet teremteni. A rendőrség ebben csak katalizátor lehet, aminek persze a helyzettől függően része lehet a büntetés, de a közvetítés is a szembekerülő csoportok között. Politikai akarat nélkül nincs megoldás. Minták mindenesetre vannak. Nemrég egy szemináriumon vettem részt Írországban, ahol észak-írországiak is tartottak előadást a szolgáltató rendőrségről. Észak-Írországban polgárháború volt rengeteg civil és rendőr áldozattal, a rendőrök sokáig katonaként viselkedtek és fegyverkeztek, mégis képesek voltak túllépni ezen. Észak-Írországban jelenleg rendkívül széles a politikai konszenzus abban, hogyan működjék a rendőrség - ezért aztán a rendőrök nem is bizonytalanok. De az, hogy abban a rendkívül megosztott társadalomban végül megállapodtak a szemben álló felek, nem a rendőrökön múlott, hanem a politikusokon. Ha a politikusok képesek megegyezni egymással, akkor a társadalmi problémákat tartósan lehet orvosolni. Más út nincs.
