Az Alföld című debreceni irodalmi folyóirat szerkesztője volt, szépíró, publicista, irodalomkritikus, a Magyar Narancs munkatársaként is dolgozott, aztán a litera.hu internetes irodalmi portál főszerkesztői posztjáról egyenesen Stuttgartba ment, ahol két éve igazgatja a Magyar Kulturális Intézetet. Arról beszélgettünk vele, hogyan sikerült a házat újrapozicionálnia és felhelyeznie Baden-Württemberg kulturális térképére.
*
Magyar Narancs: Megbízatásod félidejében mit gondolsz, sikerült-e már felülkerekednie az államigazgatási alkalmazottnak a benned élő szépírón?
Keresztury Tibor: Az egyik legnagyobb feladat tényleg annak az elkerülése, hogy az ember lakáj és bürokrata legyen, amire egyébként - természeténél fogva - volna igény a rendszer felől. Meg kell őriznem a civil agyamat, az értelmiségi mivoltomat, és ez sok esetben nem könnyű. Abból az eresztésből, akikkel nagyjából együtt kezdtem, többen vagyunk ezzel így, és sokat beszélgetünk is erről. Krasztev Péter Pozsonyban, Orsós László Jakab New Yorkban, Petőcz György Brüsszelben, Derdák András Párizsban, Fónagy Zoltán pedig Bécsben küzd a poszttal együtt járó hivatalnoklét kihívásaival.
MN: Hallottam a többiektől, hogy egyedül neked sikerült elsőre a közigazgatási szakvizsga.
KT: E helyről kérek elnézést. Egyébként ez tényleg egy komoly vizsga, muszáj letenni, és kész. Az első év amúgy is arról szólt, hogy megtanuljuk az elvárásokat meg a hivatali nyelvet. Amikor jönnek a "haladéktalanul" kezdetű iktatószámos faxok, akkor rájön az ember, hogy így működik az államigazgatás, és ezt nem lehet belülről megreformálni, mert ahhoz kevés a négy év, inkább igyekezni kell, hogy a kellemetlenebb részén minél rövidebb idő alatt túl legyünk. Ami ennél jóval nagyobb kihívás, és a magamfajta számára egészen új dolog volt, az a diplomáciai és a protokolláris létezés, hisz mégiscsak egy ország kulturális képviseletében vagyunk kint. Ha szokatlan is öltönyben járni, ez is megtanulható. Közben persze rohamos mértékben gyűlik az anyag, noha az írói észjárást elvileg ki kell itt kapcsolni, annyira más természetű ez a munka, meg úgysincs az írásra idő. Európa legjobb szaunacentruma mellett ez a folyamatos belső anyaggyűjtés az, ami megnyugtat, és segít megőrizni a régi énemet. Közben azért maga a dolog mégiscsak arról szól, hogy el kell helyezni egy nyolcvanmilliós országban a magyar kultúra jeleit, és ez lelkesítő, emberes feladat. Ha be tudja lőni az ember, hogy mit lehet kihozni egy ilyen intézetből, és nem kerget irreális álmokat, akkor megmutatkozik az értelme. Sem alulértékelni, sem túlbecsülni nem szabad, de engem is meglep, hogy mennyire nem kevés az, amit tenni lehet.
MN: Napi szinten mit igényel ez tőled?
KT: Most már rutinszerű az ügymenet: stábülés és tárgyalások, kérvények és jelentések, napi ügyek, tömérdek adminisztráció. Megnyitok és felavatok, bevezetek, képviselek, köszöntök és összefoglalok. Grusswortozok, mint az isten, testvérvárosi küldöttségeket, vendégeket fogadok. Programterveket készítünk, megszervezünk és tartományszerte lebonyolítunk évi 50-60 rendezvényt. És közben gyűlik az anyag... És micsoda anyag, édes jó Istenem! A dél-amerikai ország tiszteletbeli konzulja - nagy csibész -, ahogy a létező legelitebb fogadáson a fülembe súgva megosztja velem az afrikai pincérnővel kapcsolatos terveit... K. Gézáné levele a stuttgarti börtönből, melyben szíves közbenjárásomat kéri haladéktalan kiszabadítása érdekében, merthogy amivel vádolják - megnyugtatna: merő tévedésből -, a kéregetős besurranás módszerével elkövetett rablássorozatot nem ő, hanem a hátsó ülésen utazó K. Sándorné követte el, aki vele, K. Gézánéval szemben kifejezetten besurranós, és akihez neki, kijelenti, az azonos vezetéknév ellenére semmi köze nincsen, csupán velük utazott.
MN: Azt lehet tudni, hogy az ilyen "díszintézetek" fenntartására jóval több pénz elmegy, mint a benne megrendezhető kulturális programokra. Hogyan jössz ki az évi nevetséges nyolcmillióból, amiből a programokat illetően gazdálkodhatsz?
KT: Úgy, hogy a programköltségvetést szponzorokkal, egyéb források bevonásával, pályázatokkal megduplázzuk. Az én felfogásomban egyébként az csak a tevékenységünk egy része, hogy behozzuk a közönséget a szép régi villaépületbe, a másik az, hogy kimenjünk a kőgazdag Stuttgartba, és megtaláljuk a legjobb helyeket, dzsesszklubokat, galériákat, amelyek befogadják a magyar művészeket, és ezzel újabb közönségréteget tudunk toborozni az intézetnek is. Örök vita persze, hogy kellenek-e egyáltalán ezek az intézetek, vagy elég volna egy kis menedzseriroda helyettük. Én hosszan tudnék érvelni a stuttgarti léte, szükségessége mellett, már csak a tartományban élő negyvenezer magyar identitású ember miatt is.
MN: Gondolom, akkor gulyáspartikra is volna igény. Azt hogyan oldod meg?
KT: Kétségtelen, a magyar nóta többeket behozna, mint Szilágyi Lenke vagy Vajda Mihály. Az itteni magyarok nagy része a Ceausüescu-féle kivásárlással kikerült romániai sváb. Õk és a többiek, a régebbi törzsközönség kezdettől nagy pislogásokkal nézi az új kurzust, és nem mindig örül annak, amit lát. De ebben a házban működött korábban a főkonzulátus, és annak volt az alagsorban egy ügyfélfogadó tere, ami az utcáról nyílt, ezt felújítás fejében kiadtam, hogy csináljanak benne magyar klubot, amatőr színjátszással, akár gulyáspartikkal, és most az van, hogy szerintük lett egy igazi otthonuk. Õket kétségkívül nem különösebben érdekli az a kultúrafelfogás, amit mi képviselünk, de a filmklubunk például velük közösen működik.
MN: Mit szeret a német közönség?
KT: A minőségi komolyzenének, a dzsessznek, a nép- és világzenének, például egy Palya Bea-koncertnek előre kalkulálható, generális sikere van. Szépen beindult a helyi kortárs művészeti intézményekkel való kooperáció. Első évben még kilincseltem a magyar programokkal, most már döntően ők keresnek minket. Felkért például a stuttgarti főpályaudvar kulturális menedzserirodája, hogy az idei Múzeumok Hosszú Éjszakáján a francia intézettel együtt mi csináljuk a pályaudvaron a programot, mivel ez a Budapest-Párizs európai fő vasútvonal központi állomása is egyben, és most kezdik átépíteni. Egyébként a mi közönségünk jóval konzervatívabb, mint a berlini, ez tulajdonképpen Németország Debrecenje, erős CDU-többséggel. Lelkesít, hogy ennek az ízlésnek a határait feszegethetem.
MN: Összehasonlíthatók a hazai konzervatívokkal?
KT: Az egész politikai élet üzenete, akusztikája más, nincs ez az egymásnak feszülés. Korrekten zajlik az ügymenet, és rajtunk sem csapódik le semmi, ami politika. Ettől persze még nem könnyű a helyzetem, amikor kérdésekre kell válaszolnom Magyarország jelenlegi rossz megítélését illetően. Jövőre megpróbáljuk a falbontás huszadik évfordulóján ébren tartani régebbi jó hírünket, de a magyar kultúra iránti érdeklődés akkor sem mérhető a kilencvenes évekéhez. Már nem számítunk egzotikusnak, ebben az üzbégek, valljuk be, tényleg jobbak, nekem már az európaiságunkkal kell érvelni és Nádler, Klimó, Esterházy, Nádas farvizén kihozni a fiatalokat, és elindítani őket a nemzetközi porondon, ha sikerül.
MN: Na végre, íróneveket is említesz. Milyenek az irodalmi programok?
KT: Az egyik legnagyobb élményem, hogy itt nem kizárólag az irodalommal kell foglalkozni. El kell ismernem, hogy nagyon szűken láttam ki abból a világból, fantasztikus élmény számomra az egyéb művészeti ágakkal való beható foglalatoskodás. Minden fronton hatalmas értékeink, fantasztikus művészeink vannak ugyanis. Temérdek európai színvonalú fiatal.
MN: Hogyan tájékozódsz arról, hogy kik a jó kortárs magyar művészek?
KT: Figyelek. Beszélek olyan emberekkel, akik véleményére adok. Sokkal többet kéne hazajárni, ez egyértelmű, gyorsabban reagálni arra, ami a hazai művészeti életben megy. Meg jók a munkatársaim. Gaál Tekla és Mesés Péter ideális intézeti referens, szerencsésnek mondhatom magam, hogy én választhattam őket, hisz egyébként többnyire azokkal dolgoznak az igazgatók, akiket kapnak, és - munkáltatói jogkör híján - ha alkalmas az illető, ha nem, az istennek nem tudják a négy évük lejártáig elmozdítani. Fontos a jó stáb, mert tőlem sok időt elvesznek a minisztériumokkal, a szponzorokkal, partnerintézményekkel való tárgyalások, ezt Németországban nem illik másnak leosztani, sértésnek veszik, ha nem a vezetője képviseli az intézetet. Vagy mondjuk épp a Reuters tudósítójának kell nyilatkozni arról, hogy miért égnek Budapesten az autók, és azért az nem a Hajdú-Bihari Napló, észnél kell lenni. Mint ahogy akkor is, amikor meghív a helyi csúcsmenedzserek klubja, hogy tartsak nekik előadást "Szociális felelősségvállalás a mai magyar kultúrpolitikában" címmel - máig töröm a fejem, hogy jutott eszükbe a Porsche-, Bosch-, Daimler-vezéreknek éppen ez a megrendelés... De szerencsére olyan reggelem is van, amikor megkeres a Diósgyőr B-közép, hogy teljes diplomáciai súlyommal támogassam petíciójukat, amelyben felszólítják a TV2 vezetését, hogy fordítsák meg, s helyezzék át a képernyő másik oldalára Onyutha Juditot, mert a melle eltakarja időjárás-jelentéskor Borsod megyét. A Haladásnak úgyis mindegy, takarja el inkább Vas megyét. Egy ilyentől posztmodernül érzem magam, és aznapra megvagyok.
MN: Ha letelik a mandátumod, hova, mire térsz majd vissza?
KT: Budapestre, annyi biztos, a debreceni húsz év az említett, fejben készülő történet része lesz. Hogy mire, abba most inkább nem gondolnék bele, ha megengeded. Egyelőre élvezem, hogy egy tüllfátyolon át figyelhetem az itthoni fejleményeket.
