Magyar Narancs: Hogyan született meg a Made in China?
Láng Annamária: Három komolyzenész (Sztojanov Georgi, az előadás zeneszerzője, valamint Bodrogi Éva és Koltai Kata, a másik két közreműködő - K. B.) elhívott a közös koncertjükre - csodálatos véletlen volt, hogy el tudtam menni, mert akkoriban nagyon ritka volt, hogy szabad vagyok egy olyan estén, amikor elhívnak valahová. Nagyon szép koncert volt. Utána csak egy kérdésük volt: hogy nem tudnánk-e együtt csinálni valamit. Mindenki bedobta az ötleteit, és végül a Made in China győzött, ami tulajdonképpen egy újságcikk - Nyíri Pál szerkesztette az általa készített beszélgetésekből, néhány éve jelent meg a Mozgó Világban, és az volt a címe, hogy Kínai történet.
MN: Mik voltak a többiek ötletei?
LA: Főleg versek, például García Lorcától - mindenképpen valami irodalmi anyag. Nem volt semmi közöm hozzájuk, nem tudtam volna semmit hozzájuk tenni azon kívül, hogy megoldok egy feladatot, amit rám bíznak. De ennél nagyobb felelősséget akartam, mélyebben részt akartam benne venni: olyan anyagot szerettem volna feldolgozni, amivel én is el tudok mesélni valamit. A Kínai történetet már régóta pakolgattam, de nem találtam a módot, hogy hogyan lehetne továbbadni, pedig közben egyre sürgetőbbé vált bennem, hogy erről kellene beszélni.
MN: Miért?
LA: Ez egy nagyon erős női történet. Túl azon, hogy emlékeztet Brecht egy-két darabjára, főleg A szecsuáni jólélekre, leginkább ennek a nőnek az őszintesége döbbentett meg, hogy ilyen nyíltan beszél magáról és a megpróbáltatásairól. És az, hogy ő most itt él valahol közöttünk, Budapesten. Megfogott a történet egzotikuma is - ahogy számomra minden kínai piac vagy kínai büfé egzotikus hely.
MN: Nincs az előadásban egyfajta reflexió a magyarok erős idegenellenességére is?
LA: De igen - azért mesélem el ezt a történetet, hogy ha vége nem is lesz, de legalább nézzünk szembe azzal, hogy nem normális ez a gyűlölet. Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy ebben a közegben felesleges erről beszélni, mert aki eljön megnézni az előadást, az úgyis befogadó, liberális, szívesen fogadja az idegeneket és így tovább. De kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van: többször előfordult az előadás után, hogy valaki azt mondta, utálja a kínaiakat, vagy hogy az még hagyján, ha kínaiak, de az afrikaiakat aztán tényleg nagyon gyűlöli, mert nem hajlandók úgy élni, ahogy mi, és büdösek a villamoson... Tényleg ilyen mondatok hangzottak el - egy részük felelős értelmiségiek szájából. Olyan is volt, hogy szerettünk volna szerencsesütit süttetni az előadásra, de a cukrász azt mondta, hogy kínai vonatkozású dolgokat nem hajlandó készíteni, mert utálja őket.
MN: Mi lesz a Made in China sorsa most, hogy lement az első öt meghirdetett előadás a Kinóban?
LA: Szeretnénk elvinni minél különösebb terekbe. Az előző helyen, ahol a Kino előtt játszottunk (a Szövetség utcában, egy kínai teaházban - K. B.), sikerült díszletté tenni az utcát - ez nagyon érdekes, mert soha nem lehet tudni, mi lesz aznap este; nagyon szép képek születnek belőle. Ez most nem sikerült, mivel a Kinóban csak oldalt volt kirakat, mögöttünk nem - az a cél, hogy olyan helyekre menjünk el vele, ahol ez lehetséges. Egyre lehetetlenebbekre: nagyon szeretném eljátszani az AsiaCenterben vagy kínai éttermekben.
MN: Schilling Árpád sokszor nyilatkozott már a Krétakör fokozatos megszűnéséről - ahogy ő nevezi: átalakulásáról - és szellemi alkotóműhellyé válásáról. Csak az a pont maradt mindig többé-kevésbé homályban, hogy miért történt mindez.
LA: Árpád azt érezte, hogy mivel a Krétakör elkezdett máshogy működni, mint ahogy elképzelte, ő maga nem annyira fontos már, mint amennyire ő szeretne, és mint amennyire joga is van fontosnak lenni benne. A vége felé már szinte csak más rendezők rendeztek, a társulat élte a saját életét, ő pedig azt érezte, hogy nem kapja ugyanazt vissza tőlünk, színészektől, amit ő az egészbe belefektetett: energiában, érdeklődésben, kreativitásban, alkotóvágyban. És akár olyan szinten is, hogy nem csörög a telefon, és nem kérdezzük meg tőle, hogy hogy van.
MN: Tehát mégis inkább emberi, mintsem művészi okokról volt szó?
LA: Nagyrészt igen. Ugyanis a társulat mindeközben olyan dolgokat hozott létre, amik nagyon komoly minőséget képviseltek és nagyon nagy sikereket értek el. Ez az egész Árpádról szólt: szeretett volna valami olyasmit tenni, ami számára érdekes, amiben őszinte tud lenni. És nem akarta már magára venni azt a felelősséget, ami egy társulat igazgatásával jár, nem akart olyan szempontok szerint dolgozni, mint hogy mindenkinek egyformán jusson szerep és mindenki jól érezze magát.
MN: Hogy alakult ki a Krétakör "belső köre", amiről eleinte azt lehetett hinni, társulatként viszi tovább a Krétakör nevet, és amelynek sokáig te is tagja voltál?
LA: Több lépcsőben zajlott, amíg Árpád rájött, hogy mihez akar kezdeni a társulattal. A régi Krétakörrel párhuzamosan már elkezdett új embereket keresgélni: kurzust tartott a párizsi Conservatoire-ban, kéthetes workshopot egyetemistáknak Komáromban, és a résztvevők közül kiemelt néhány embert. Tavaly pedig nagyon óvatosan, még a régi társulat működése mellett elkezdett ezekkel az emberekkel workshopokat szervezni. Feszült helyzet volt: akik kimaradtak ebből a körből, bántva érezték magukat, amit pedig nekünk, belül lévőknek kellett valahogy elviselni.
MN: Mi alapján kerülhetett valaki a belső körbe?
LA: Árpád olyan embereket keresett, akik önállóan is tudnak dolgozni - voltak olyan napok a workshopokon, amikor nem is mondta meg, mit kell csinálnunk, csak hogy "csináljunk valamit, használjuk a teret". Ez furán hangzik, nagyon nehéz a szabadsággal bánni, nagyon sok kudarccal jár, mert állandóan azzal találkozol, hogy nincs semmi ötleted, nincs benned semmi, üres vagy, nincs meg a mag. De amikor az ember túllép ezeken a nyafogásokon, nagyon érdekes dolgok tudnak születni. Lelkes voltam, megnyílt egy új világ, új alkotói látásmód, ami a képzelet felszabadítására épül, és nemcsak a létrehozóban, de a befogadóban is. Ez nagyon izgalmas volt, mert konkrétabban tudtam mesélni a bennem megszülető képekről, víziókról vagy akár álmokról. Egy idő után úgy éreztem, mintha varázsolnánk: játszani tudtunk idővel, térrel.
MN: Miért kerültél ki végül ebből a körből?
LA: Eleinte azt éreztem, hogy noha Árpád vezeti ezeket a workshopokat, és az ő ötletei nyomán haladunk, mégis lélegzethez jutok, mégis teljes értékű alkotóként tudok részt venni bennük. Aztán az utolsó pár hónapban, tavasz- nyár környékén valami megváltozott. Õ azt mondta, hogy túl sokat harcolunk, és ő ezt nem akarja - én viszont, ha nem mondhatom el a véleményemet, ha nem gondolhatok mást, nem érzem jól magam. Úgy pedig nincs értelme. Bizonytalan időre elveszítettük egymást.
MN: Schilling azt nyilatkozta a Kritika májusi számában, hogy "A külső kontroll vagy segítség jelenléte nélkül a csapat, amelyet én hívtam össze, képtelen egyben tartani magát." Most úgy tűnik, mintha igaza lett volna: egyelőre te vagy az egyetlen a társulatból, aki önállóan létrehozott valami színházi produktumot.
LA: Igen, de színészeket hívott ebbe a társulatba! A társulat annak idején arra jött össze, amit nagyon sokáig csináltunk is: megkaptuk a szövegkönyvet, megtanultuk, és eljátszottuk a szerepeket. Fokozatosan haladtunk afelé, hogy egyre önállóbban dolgozzunk, de az ő irányításával. Csak később lett egy olyan elvárása, amiről nem is nagyon lehetett megfogalmazni, hogy micsoda, mégis állandóan azt hallottuk, hogy nem megy, nem elég, nem csináljuk elég jól. Talán hibásak vagyunk abban, hogy nem mentünk ennek eléggé utána; de lehet, hogy erre már nem volt energiánk a rengeteg játék és feladat mellett.
MN: Az én legelső reakcióm az "átalakulás" hírére az volt, hogy van az egyik oldalon tucatnyi nagyon jó színész, a másikon egy jó rendező - mi van, ha elmegy a rendező, miért nem maradnak a színészek attól még együtt? Miért kell ahhoz Schilling, hogy legyen Krétakör?
LA: Felmerült, hogy talán át kéne adni valakinek a társulatot, de nem volt senki a társulaton belül, aki jelentkezett volna erre; és nem is hiszem, hogy elbírta volna a közösség, ha valaki átkerül egy ennyire más státusba. Másrészt pedig Árpád hozta létre a Krétakört - a szakítás utolsó fázisában ki is jelentette, hogy ő viszi tovább a nevet, sőt már két-három éve volt egy olyan ülés, ahol kijelentette, hogy "a Krétakör én vagyok". Ezzel kapcsolatban nyílt lapokkal játszott - az fel sem merült, hogy kívülről hívnánk vezetőt.
MN: Több mint egy éve, amikor Schilling először kérte, hogy hozzatok létre valamit, ezt te és Nagy Fruzsina vettétek csak komolyan: megcsináltátok a PestiEstit - amit viszont a kritika nagyon lehúzott.
LA: Szerintem nem volt olyan egységes a kritikai megítélés, mint mondod. Sajnos a kritikusok akkor jöttek, amikor még nem volt kész az előadás, ami egy idő után szépen beállt, és óriási közönségsiker lett. Ezt lehet, hogy a kritika azóta sem érti. Igyekeztem emelt fővel tűrni minden számonkérést. És leginkább csak blogokban írtak keményebb dolgokat, a hivatalos sajtó elfogadó és biztató volt.
MN: Ez optimizmus? Vagy csak beletörődés?
LA: Folyamatosan próbálom oldani a bennem lévő szorongást. Miért, optimizmusnak érzed?
MN: Nem könnyű elfogadni a negatív kritikákat, főleg ha a társulaton belül egészen egyedi kezdeményezést "díjaznak" vele.
LA: De hatalmas közönségsiker lett, egy idő után nem lehetett bejutni rá. Ez lett a történet vége - talán még vége sincs.
MN: Nem oldja a szorongásod, hogy egyik új bemutatódra sem fértek be az emberek? Vagy a vastaps mindkettő végén?
LA: Nem. Ez a fajta szorongás nem múlik azon, hogy ki mit mond, mit gondol vagy milyen kritikát ír - ez a magammal szembeni elvárásokról szól. Az optimizmusnak, látod, ez van az alján. De nem is tudom, lehet-e dolgozni úgy, hogy az ember nem ezt a szorongást próbálja oldani, nem ezeknek az elvárásoknak próbál megfelelni.
MN: Jó néhány éve már csak - nevezzük így - alternatív előadásokban vettél részt. Milyen volt most a Merlinben dolgozni egy "klasszikus" előadáson, az After The Enden?
LA: Mivel az Új Színház stúdiósaként kezdtem, és le is húztam ott négy évet párhuzamosan az alternatív életemmel, nagyon meg vagyok fertőzve ezzel a "bemegyek jobbról - kimegyek balra" dologgal is, a negyedik fallal és ilyenekkel, szeretem ezt is játszani és nézni is. Nagyon élveztem most a Merlinben a munkát: teljesen "klasszikusan" megtanultuk a szöveget, eljátszottuk, és így próbáltunk valamit elmesélni. Jó lenne mind a kettőt vinni - vagy valahogy megmutatni, hogy igazából nem is két különböző dologról van szó.
MN: Terveid?
LA: Jó lenne végre foglalkozni a SzínészTáncZenekarral, átgondolni múltat, jelent, és nagyon szeretnék picit pihenni, de az nekem nagyon nehezen megy, nagyon kell erőltetnem.
MN: Miért?
LA: Mert amikor nem csinálok semmit, akkor úgy érzem, hogy nem vagyok, azt pedig nem engedhetem meg magamnak; valamit csinálni kell.
MN: A zenekarnak nemrég megjelent az első lemeze, a Partika - jól fogy?
LA: Egyáltalán nem, egy szobában porosodnak a lemezek. Arra nincs kapacitása az új Krétakör-stábnak, hogy ezzel komolyan foglalkozzon. Sajnos a lehető legrosszabbkor adtuk ki: amikor már mindenki azt hiszi, hogy nincs zenekar sem, Krétakör sem. Pedig nagyon szeretjük a zenekart, koncerteken sikerünk is van - nagyon jó együtt zenélni, főleg, ha tudunk is valamennyire. És nagyon jó néhány pillanatra elhinni, hogy popsztárok vagyunk - tulajdonképpen ez is egy szerep.
