A láncfűrészes borzalom előtt a világ legnagyobb művészei is leborultak

  • Lichter Péter
  • 2018. szeptember 27.

Mikrofilm

A hosszú élet titka a rendszeres kultfilmnézés, úgyhogy erre fogjuk biztatni kedves olvasóinkat hétről hétre. Ha kimaradt, azért, ha régen volt, azért, ha ezredszer, akkor azért kell látni, és hozzá elolvasni Lichter Péter kísérleti filmes és filmtörténész gyorselemzéseit.

A Kultfilmklub első vendége A texasi láncfűrészes mészárlás, Tobe Hooper 1974-es remekműve.

Már a cím is maga a lecsupaszított brutalitás: azonnal tudjuk, hogy mit várjunk tőle.

Mégis, a cím lehengerlő egyszerűségében van valami lappangó költőiség, valami melankolikus tárgyszerűség – ez a paradox érzés végig meghatározza ezt a csodálatosan borzongató filmet. Hooper egy olyan pokoljárásra viszi a nézőit, amit egyszerre jár át a szépség, az őrület és az enyészet – mintha Baudelaire költészete találkozna Cormac McCarthy déli gótikájával Roger Corman rozsdás boncasztalán.

false

Tobe Hooper a harmincas-negyvenes években született horrorfilmes generációhoz – Romero, Carpenter, Craven generációjához – tartozik: azon forradalmárokéhoz, akik alulról szerveződve, pénz nélkül változtatták meg a horror műfaját. Többi kollégájához hasonlóan Hooper is filléres mozikkal indult – habár első rendezése, az 1969-es Eggshells nem vert látványos hullámokat.

Ezzel szemben a második rendezése szupernovaként robbant, és örökre megváltoztatta mindazt, ahogyan a horrorról, az exploitation filmről gondolkodunk. A texasi láncfűrészes mészárlás messze túlmutatott az egyébként még ma is lenézett zsáneren: kópiája bekerült a világ egyik legnagyobb presztízsű múzeumába, a New York-i MoMA-ba, és amerikai bemutatója után még Cannes-ban is vetítették, méghozzá olyan alkotókkal egy szekcióban, mint Fassbinder vagy Angelopoulos.

Karrierje során később Hooper meg sem tudta közelíteni ezt a sikert, sőt talán azt sem túlzás állítani, hogy csak ezért a rendezéséért emlékszik majd rá az utókor. Habár a 2017-ben elhunyt alkotó még számos játék- és tévéfilmet rendezett, A texasi láncfűrészes mészárlás mellett csak a nyolcvanas évek elején készült Poltergeist című természetfeletti horrorja lett emlékezetes, ám ezt az amúgy remek kísértetfilmet még harminc évvel később is beárnyékolta a producerrel, Steven Spielberggel folytatott hadakozása. Spielberg szerelemprojektje volt a film, Hooper lényegében „csak” egy felbérelt rendező volt – A cápa és az Indiana Jones legendás zsenije állítólag brutálisan leuralta a forgatást, minden részletbe beleszólt, és emiatt később Hooper rendezői autonómiája is megkérdőjeleződött.

A texasi láncfűrészes mészárlás története nincs túlbonyolítva, és azóta ez a recept lett a rural horrorok (vagyis az amerikai vidéken játszódó rémfilmek) alapja. A texasi semmi közepén ötfős hippitársaság utazik egy lepattant furgonban. Sally és mozgássérült testvére, Frankin egy régi temető felé tartanak három barátjukkal, hogy megnézzék, nem sérült-e a család régi sírja: ugyanis a rádióban azt hallották, hogy helyi vandálok több sírt is meggyaláztak.

Útközben az amúgy jó kedélyű társaság felvesz egy zavarodott stoppost, aki vágóhidakról hadovál, illetve lefényképezi őket polaroid gépével, de hamar megszabadulnak a sebhelyes arcú őrülttől, miután az a késével belevág magába, illetve felgyújtja a róluk készült fényképet. Egy benzinkútnál is megállnak, de a tulaj közli velük, hogy nincs benzin. Továbbhajtanak Sally nagyapjának elhagyatott házához, ahol aztán le is parkolnak egy pihenő erejéig. Itt kezdődnek a problémák.

Sally két barátja, a csinos Pam és a jóképű Kirk elkószálnak. A romantikus séta közben egy berregő aggregátor hangjára, illetve egy házra lesznek figyelmesek. Kirk úgy dönt, megkérdezi a tanya tulaját, hogy van-e benzinje (a kertben sorakozó letakart autókból végül is ez logikusan következik). Az épület elhagyatottnak tűnik, sehol senki: a ház gyomrába mélyebben bemerészkedő Kirköt azonban hirtelen leüti egy hatalmas, maszkos alak. A mit sem sejtő Pam a barátja után megy, és odabent előbb egy állati és emberi csontokkal kidekorált szobába botlik – a dögszag és az undor szinte tapintható a képeken –, majd

őt is elragadja a maszkos halálosztó, Bőrpofa.

A disznósüvöltést hallató rémalak kampóra tűzi a lányt, mintha csak egy eleven karácsonyfadísz lenne, és közben előkerül a lidércnyomásos láncfűrész is. A film cselekményének utolsó harmadában Sallyt elkapják Bőrpofa családtagjai: a kannibálfamilía a zombiként cuppogó nagypapával akarja megetetni a lányt. Sallynek azonban sikerül megmenekülnie: a későbbi slasher filmek túlélőinek (az angol szakirodalom „final girl”-nek hívja ezt a karakertípust) prototípusaként véres arccal, őrült nevetések közepette ússza meg a belezős kalandot.

false

Filmjének sorozatgyilkos figuráját, a bestiális Bőrpofát Hooper egy valódi tömegmészárosról, Ed Geinről mintázta – akinek alakja visszaköszön sok másik klasszikusban is, mint például a Psycho vagy A bárányok hallgatnak.

A texasi láncfűrészes mészárlás érzékletesen tükrözi vissza a hetvenes évek amerikai társadalmát átjáró szorongást: a Watergate-botrány belpolitikai csalódása és a vietnami háború televízióban közvetített borzalma után Hooper horrorjában nem egy természetfeletti monstrumtól, hanem teljesen valóságos emberektől rettegünk.

A film legfélelmetesebb jelenete nem is azon képsorok egyike, amikor Bőrpofa vadászatait figyeljük elhűlten, hanem a finálé, amikor a család ünnepélyesen összegyűlik, hogy Sallyt feláldozza a magatehetetlen, de emberhúsra éhes, múmiaarcú nagypapának. A film közvetlen realizmusa és érzékisége itt olyan sokkoló, mint kevés másik horrorfilmben: pedig Hooper egyetlenegyszer sem mutat gore-t (vagyis belezést.)

false

 

Hooper nem a vérontás közvetlen megmutatásával, a trancsírozás ünneplésével hatott a nézőkre, hanem a tökéletesen működtetett filmnyelvvel: az alkotást több országban betiltották, és ma is úgy hivatkoznak rá, mint a brutalitás végső határára. Pedig legfeljebb annyi közvetlenül megmutatott vér van benne, mint egy átlagos mai televíziós thrillersorozatban.

A texasi láncfűrészes mészárlás tökéletes mintapéldája annak, hogyan lehet egy kőprimitív történetből pusztán az érzékeny stílus révén átütő hatású horrorszimfóniát komponálni. A legzseniálisabb a film hangkulisszája, a korabeli horrorfilmekre nem kimondottan jellemző minimalista, atmoszferikus zajzene, ami helyenként az avantgárd konkrét zene határait súrolja. A mélyen búgó, visszhangos dobok, zörejek és csilingelések végigkísérik a filmet, nyugtalanító hangtakaróként borulnak a képekre.

Hooper a képekkel is elegánsan bánik: ha kell, visszafogott hosszú beállításokat használ, vagy (például a hullaszentély gyomorforgató jelenetében) zsigeri hatású gyorsmontázst, de soha nem tolja előtérbe a stílust. A rendező fegyelmezett Hitchcock-tanítványnak bizonyul: a filmstílust a szereplők lelkiállapotához, a dramaturgia ingadozásához igazítja.

A finálé is azért olyan sokkoló, mert Hooper a lekötözött Sally hisztérikus tudatállapotához igazítja a formát: torzított nagylátószögű képekkel és

a lány vérben forgó szemeit óriásira nagyító szuperközelikkel játszik.

false

 

A hatás kulcsa a formanyelv, de meg kell jegyezni, hogy a szereplőgárda és a díszlet is remekül eltalált. A Bőrpofát alakító, izlandi származású Gunnar Hansen robusztus mozgása és ferde tartása remekül működik, testvérének és apjának karaktere pedig már az első pillanattól kezdve nyugtalanító. Bőrpofáék házának vörös falai, a tollakkal borított szobák és a bőrinstallációkkal díszített terek örökre beleégnek a néző tudatalattijába.

Hooper klasszikusa még ma is iszonyatosan felkavaró – elképzelni is nehéz, milyen hatása lehetett annak idején.

Itt egy kattintás után nézhető egy gyönyörű szép, újravágott és digitálisan felújított előzetes a filmhez, de felhívjuk a figyelmet, hogy 18 év felettiek kattintsanak csak rá.

_____

false

Ha további kultfilmekre és kultfilmelemzésekre szomjazik, akkor forduljon bizalommal a szerző Scolar kiadónál 52 kultfilm – A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig címmel októberben megjelenő könyvéhez. Érdemes!

Figyelmébe ajánljuk

Mit jelent számunkra az új uniós médiatörvény?

  • Polyák Gábor
Március 13-án az Európai Parlament is rábólintott, és így uniós jogszabállyá lett az európai mé­dia­szabadságról szóló törvény. A rendelet végleges szövegét hamarosan ki is hirdetik az európai közlönyben. Mit jelent ez az új szabályozás a magyarországi sajtóviszonyokra, és mit az európaiakra nézve?