magyarnarancs.hu: Az első köteted a Latin-Amerikában töltött egy évedről szólt 2012-ben. Hogyan jutottál el az útleírásoktól a szépirodalomig?
Soltész Béla: Előbb szerettem volna szépirodalmat írni, mint útleírást. Az első regényem, a 2014-ben megjelent Rabszolgasors szövege valójában már 2010-ben elkészült, még azelőtt, hogy először elutaztam volna Dél-Amerikába. Doktoranduszként két féléves ösztöndíjnak köszönhetően jutottam el először Chilébe, aztán Mexikóba. Ezek az utazások annyira érdekesek voltak, hogy elkezdtem blogolni. A mából visszanézve egészen archaikus dolognak tűnnek a blogposztok a kétezer-tízes évek elejéről. De lenyomata annak, hogy doktoranduszként ráértem leírni, mi történik velem.
Az első pillanattól kezdve kulturális, társadalmi és történelmi szempontból is értelmeztem az élményeimet.
Ebből alakult ki az a regiszter, az a stílusú útleírás, ami végül a blogposztok bővített és szerkesztett változatainak megjelenéséhez vezetett a Clandestino, a Hátizsákkal Brazíliában és az Eldorádótól az Antillákig című könyvemben. Nem sokkal azután, hogy hazajöttem az első latin-amerikai útról, egy pályázat útján az Ab Ovo kiadta a már elkészült első regényemet. 2012-től elkezdtem irodalmi körökben is mozogni, jártam a Fiatal Írók Szövetségének a műhelyeire – az első novelláskötetemet is a FISZ adta ki –, így egyszerre lettem szépíró és utazós író.
magyarnarancs.hu: Gazdag hagyománya van a magyar irodalomban, mára mégis eltűnőben van az útleírás műfaja. Milyen elődök hatottak rád ezen a téren?
SB: Gyerekkoromban imádtam a Gondolat Kiadó Világjárók sorozatát. A magyar szerzők közül Balázs Dénes állt hozzám legközelebb. Ő egy földrajztudós volt, aki a hetvenes évek környékén nagyon érdekes helyekre jutott el. Geológusként sokat írt arról, hogy milyen a földrajza az általa bejárt térségeknek, de ezeket a részeket én általában átlapoztam, mert nagyon vicces kulturális és hétköznapi leírások is voltak a könyveiben, amik jobban érdekeltek. Brazília kapcsán Molnár Gábor munkái voltak fontosak, akinek az a tragikus története, hogy emlékezetből írta meg a könyveit, miután Amazóniába egy robbanás következtében megvakult. Szintén fontos hatás volt Boglár Lajos, aki a hazai antropológia egyik nagy alapítóatyja. Sokat járt kutatni Dél-Amerikába és nagyon jó sztorijai voltak. Ezek motiváltak arra, hogy én is eljussak azokra a helyekre, amelyekről olvastam.
magyarnarancs.hu: Latin-Amerikával társadalomtudósként is foglalkozol, a másik témád viszont a migráció.
SB: A bevándorlás már a kétezres években elkezdett érdekelni, amikor Magyarországon még nem annyira volt kutatott ez a téma. A latin-amerikai országokban viszont azt tapasztaltam, hogy ott a kivándorlás kérdésén van a fókusz. A mexikói ösztöndíjamra olyan kutatási tervvel pályáztam, amelyben a mexikói társadalom és gazdaság szempontjából vizsgáltam a kivándorlás hatásait. Akkoriban iszonyatosan meghatározta azt a közeget, hogy aki tudta, elhagyta az országot. Érdekes volt, hogy Magyarországon pont akkor kezdett forró témává válni a kivándorlás, amikor hazajöttem. Azt vettem észre, hogy azzal, hogy megismertem spanyol és latin-amerikai példákat arra, hogy miként alakul a ki- és bevándorlás egy országban, lett egy referenciapontom a magyarországi viszonyok értelmezéséhez is.
magyarnarancs.hu: A migráció kérdése az új novelláskötetedben, az Osztatlan közösben is megjelenik, de inkább csak utalások szintjén. Találkozunk egy kameruni ételfutárral, egy vízszereléssel kapcsolatos YouTube-videót bevándorlásellenes hirdetés zavar meg, több szereplőről is megtudjuk, hogy bevándorlásellenes álláspontot képviselnek. A novelláidban miért marad háttérben ez a téma?
SB: Nem egy migrációról szóló novelláskötetet akartam írni. A könyv szövegeinek fő témája, hogy milyen ma Magyarországon harmincas-negyvenes, középosztálybeli értelmiséginek lenni. Ez nem tudatos döntés volt, sokkal inkább annak a következménye, hogy ebben a közegben élek. Ezt igyekeztem a magam sajátos humorával bemutatni. A harmincas-negyvenesek gyakran megkérdezik maguktól: miért élünk még mindig itt? Erre a közegre iszonyatosan erősen hat a politika. Ezen a téren azért próbáltam óvatos lenni, nem mintha bármilyen szempontból félnék leírni a politikai véleményemet, csak nem akartam, hogy a szöveg rovására menjen, hogy aktuálpolitizálok.
A szövegekbe akkor is betüremkedik az a diskurzus, amiben élünk, ha a szereplők egyébként nem ezzel foglalkoznak, nem erről beszélgetnek. Így, amikor a vízvezeték-szerelő csak egy YouTube-videót szeretne elindítani, rögtön beleüvölt az arcába a propaganda.
magyarnarancs.hu: Noha a valós közélet főbb diskurzusai és törésvonalai felismerhetők a novelláidban, pártok vagy politikusok nevei egyáltalán nem kerülnek elő. Ezeket leveti magáról az irodalmi szöveg?
SB: Sokáig azt gondoltam, hogy ha egy, a jelen Magyarországát értelmező realista prózában nincs leírva Orbán Viktor neve, akkor az a szöveg hazudik. Ennek ellenére ebbe a könyvbe mégsem került bele, mert a szöveg valahogy levetette magáról. A történetekben megjelenő nacionalista vagy progresszív toposzok szerintem tökéletesen működnek konkrét nevek említése nélkül is. Nem hiszem, hogy bármelyik szöveg jobb lett volna, ha előkerült volna benne Orbán Viktor, Karácsony Gergely vagy Magyar Péter neve.
magyarnarancs.hu: Rendkívül tömör novellák ezek, gyakoriak a nyitott befejezések. Szépíróként vissza kell fognod magadban a társadalomtudóst, hogy ne magyarázd túl az egyes élethelyzeteket, döntéseket?
SB: Nem írok le olyan dolgot, ami társadalomtudományi szempontból ne éreznék pontosnak. A szereplőim viselkedése mögött ott van annak a végiggondolása, hogy az adott szituáció megtörténhet-e ma Magyarországon, vagy sem. Még akkor is, ha sok szöveg amúgy eléggé abszurd. Általában sokkal fontosabb, hogy ezek a dolgok meg tudnak-e történni az általám leírt közegben, mint hogy konkrétan volt-e ilyen sztori a valóságban. Elég sok íróműhelyen vettem részt, az egyiken hangzott el, hogy az, hogy valami megtörtént, még nem elég indok arra, hogy le is írd, mert nem biztos, hogy működni fog a szövegben. Ha valamivel kapcsolatban azt érzem, hogy 2025-ben Magyarországon fals, akkor nem megy bele a szövegbe.
magyarnarancs.hu: Visszatérő toposz a kötetben, hogy bizonyos karakterek gondolkodását erőteljesen meghatározza a Trianon-trauma, valamint az Erdélyről alkotott hamis elképzelések. Mi izgat ennek a jelenségnek a megértésében?
SB: Ebben közrejátszik a családi érintettség, mivel gyerekkoromban gyakran hallgattam ezeket a diskurzusokat, amiket aztán felnőttfejjel eltávolítottam magamtól. Másrészt viszont a diskurzus nem távolodott el, mivel itt van körülöttünk, ebben élünk. Íróként engem nem az mozgat, hogy ebből viccet csináljak, hanem hogy működtessem ezeket a toposzokat a szereplők leírásakor, felépítésekor. Az összes ilyen nacionalista toposz jellemábrázolás is, elsősorban a mellékszereplők esetében, akikkel az egyes novellák főhősei találkoznak. Szerintem nagyon sokunk alapélménye, hogy egy családi ebéden a harmincas értelmiségi és hatvanpluszos jobbos rokon összevesznek, és az első pillanattól kezdve nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez azért jön vissza sokszor a kötetben, mert sokszor fordul elő abban a közegben, amelyben élek.
magyarnarancs.hu: A Rizikó című novellában mégis együtt tud játszani a „jobber” és a „libsi”.
SB: Abban a szövegben szerintem azért lehet egy ilyen szituációt működtetni, mert a szereplők középiskola óta ismerik egymást. Akkoriban még elég kiforratlan az emberek világnézete, és a személyes szimpátiát nem írja felül a politikai meggyőződés. Egy baráti társaságról van szó, akik évente egyszer még a harmincas éveik végén is összejárnak társasozni. A társaság egyik tagja „jobberként”, a másik meg „libsiként” van elkönyvelve a szövegben, még ha ezek a kategóriák nem is biztos, hogy jelentenek bármit is ma már. Régről ismerik egymást, ezért tudnak egymással beszélgetni. Sokkal nagyobb feszültséget jelent a társaságban, hogy az egyik elszereti a másiknak a csaját. Ha egy közösségben elég erősek a személyközi kapcsolatok, akkor az ideológiai egyet nem értéseket ez felül tudja írni valamilyen módon. A nagyon sok feszült családi ebéd közül is azok a legfeszültebbek, ahol a család tagjai egyébként sem állnak annyira közel egymáshoz.
magyarnarancs.hu: Rengeteg szereplőt mozgat a kötet. Mi köti össze őket az életkorukon és az állampolgárságukon túl?
SB: Az, hogy hogyan reflektálnak az őket körülvevő világra, a 2010-es évek óta jellemző rossz közhangulatra, valamint a 2020-as évek polikrízisére. A legtöbb szereplő egy átlagos harmincas-negyvenes középosztálybeli figura.
Nincsenek kifejezetten kiemelkedő karakterek, sokkal inkább egy közeg jellemző figurái mozognak hol tragikusabb, hol komikusabb módon.
Mindegyik novellában más szereplők vannak, kifejezetten figyeltem arra, hogy névegyezések se legyenek. Érdekes, hogy a tíz évvel ezelőtti novelláskötetemhez, az Inboxhoz képest azt vettem észre, hogy ebben a könyvben már nem nagyon jönnek össze szereplők, inkább szétmennek.
magyarnarancs.hu: A könyv címe Osztatlan közös, ami az én értelmezésemben egyfajta ország- vagy társadalommetaforaként működik. Az osztatlan közös tulajdon elvileg mindenkié, gyakorlatilag viszont senkié, pont, mint a felelősség a legtöbb társadalmi kérdésben.
SB: Érdekes, hogy az „osztatlan közös” mint motívum eredetileg egy olyan novellában szerepelt, amit a szerkesztés során kidobtam. Viszont annyira tetszett a szókapcsolat, hogy végül átraktam egy másik szövegbe. Az tetszett meg benne, hogy valóban egy furcsa metaforája a közös viszonyainknak. Ha egymás mellé tesszük ezt a két szót, az önmagában olyan, mintha valami nagyon pozitív, az összetartozást erősítő dologra utalna. Pedig ez egy szocializmusból megmaradt tulajdonjogi forma, ami arról szól, hogy privatizáltuk és felosztottuk, amit lehetett, de még maradt egy-két dolog, ami mindenkié. Ettől a közösködéstől az emberek általában szabadulni szeretnének. Ha rákeresünk az interneten arra, hogy „osztatlan közös”, a legtöbb találat arról szól, hogy hogyan lehet ezt megszüntetni, felosztani.
