A Zenegyűlölő minap a szépen megcsinált Dunapark nevű kávéház és étterem teraszán üldögélt egy ifjú, ám annál szebb reményű kollégájával, pár asztallal odébb egykori jeles zongoristánknak a kulináriában és vendéglátóiparban egyként otthonos zsurnaliszta fia dolgozott. A vad szélt leszámítva adott volt tehát minden az amolyan békebeli hangulathoz, ráadásul az ifjú segédszerkesztő éppen a bécsi Plachuttánál szerzett múlt heti Tafelspitz-benyomásait taglalta őszbe csavarodott szakállú rovatvezetőjének, akit ettől ismét elfogott a mintegy háromhavonta jelentkező Bécs-nosztalgia, de ekkor mindketten rádöbbentek, hogy a tislizés lázában észre sem vették, hogy legalább tíz perce megrendelt ásványvizük, teájuk feltehetően soha vagy legföljebb csak egy már értelmezhetetlen mezőben fog megérkezni ebben a tér-idő kontinuumban, ezért - jobb híján! - a számláért kiáltottak kétségbeesetten, ám a pincérek szinte ördögi feledékenysége és a rendelés összecserélésére az ujjbögyig kifinomult érzékenysége most abban kulminált, hogy - úgymond nyeglén - elvesztették a cechet, és miután a Zenegyűlölő ezért és az újabb ötperces várakozásért reklamálni merészelt, a feldizájnolt, de azért velejéig szocialista realista fizetőpincér odavetette, hogy ezt ne nekem tessék mondani.
