csontzene - Szószt nekik!

A Zenegyűlölő minap a szépen megcsinált Dunapark nevű kávéház és étterem teraszán üldögélt egy ifjú, ám annál szebb reményű kollégájával, pár asztallal odébb egykori jeles zongoristánknak a kulináriában és vendéglátóiparban egyként otthonos zsurnaliszta fia dolgozott. A vad szélt leszámítva adott volt tehát minden az amolyan békebeli hangulathoz, ráadásul az ifjú segédszerkesztő éppen a bécsi Plachuttánál szerzett múlt heti Tafelspitz-benyomásait taglalta őszbe csavarodott szakállú rovatvezetőjének, akit ettől ismét elfogott a mintegy háromhavonta jelentkező Bécs-nosztalgia, de ekkor mindketten rádöbbentek, hogy a tislizés lázában észre sem vették, hogy legalább tíz perce megrendelt ásványvizük, teájuk feltehetően soha vagy legföljebb csak egy már értelmezhetetlen mezőben fog megérkezni ebben a tér-idő kontinuumban, ezért - jobb híján! - a számláért kiáltottak kétségbeesetten, ám a pincérek szinte ördögi feledékenysége és a rendelés összecserélésére az ujjbögyig kifinomult érzékenysége most abban kulminált, hogy - úgymond nyeglén - elvesztették a cechet, és miután a Zenegyűlölő ezért és az újabb ötperces várakozásért reklamálni merészelt, a feldizájnolt, de azért velejéig szocialista realista fizetőpincér odavetette, hogy ezt ne nekem tessék mondani.

"Hát akkor kinek?", nyüszített fel az ifjonc kollégájának példát statuálni akaró Zenegyűlölő, ám e pillanatban (pontosabban sokkal később, de az epikus hitel kedvéért most hazudik egy markánsat az elbeszélő) eszébe jutott a történet Beethovenről, melyet a képünkön látható Ferdinand Ries írt le, és amelyet most lefordít e rovat hű olvasói feltehető örömére.

"Beethoven nagyon heves volt. Egy ízben a Hattyúhoz címzett törzsbejzlijében a pincér tévedésből nem a megrendelt ételt hozta ki neki. Alig szólt néhány szót a zeneköltő, melyet a kellner nem éppen visszafogottan viszonzott, amikor megragadta a tálat (valamiféle gazdag lében úszó szalontüdőt) és gondolkodás nélkül a kiszolgáló fejére borította. A szegény embernek még egy csomó más edény is volt a kezében, így aztán nem tudott magán segíteni, a szósz szép lassan alácsorgott az arcán. De ő és Beethoven tovább üvöltöztek és csepülték egymást, miközben a többi vendég harsány kacagással figyelte a jelenetet. Végül maga Beethoven is nevetésben tört ki, rápillantva a pincérre, aki a szitkozódás közben nyelvével kétségbeesetten nyalogatta a lecsorgó mártást, ám mindeközben egy pillanatig sem hagyta abba a káromkodást."

A szószosztó Zeusz műveit hallgathatjuk a következő héten is, többnyire az erre tökéletesen alkalmatlan szabadtéren, így Lendvay József és a Magyar Telekom Zenekar előadásában a Hegedűversenyt, valamint a 7. szimfóniát (július 17., Vajdahunyadvár, 20.30); két nap múlva Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játszik, itt a 8. szimfónia lesz, és az Esz-dúr zongoraverseny, utóbbi szólistája Báll Dávid, róla még nem hallottunk, de Kocsisunk nem választ akárkit partnerének (Martonvásár, július 19., 19.00).

Aki pedig utazni akar és megkóstolni a koncertteremmel szemközti vendéglők kínálatát (olcsó és jó, legalábbis tavaly még az volt), az menjen el Eszterházára, ahol a kastélyban az egykor igencsak szép napokat látott Stefan Vladar zongorázik, többek közt az úgynevezett "Appassionata" szonátát, feltehetően nem csupán Szilvási Lajos még hallóképes rajongóinak üdvére (Fertőd-Eszterháza, Joseph Haydn utca 2., 19.00).

És ha valakinek nem tetszik a műsor, nyugodtan borítsa a zongora mind a hét oktávját az előadók és az osztrák-magyar pincérek fejére. Bár Goethe szerint a szívnek is megvan a maga udvariassága. Jawohl, mein Bester!