- bogi -

"Nem feltétlenül hiszem, hogy ez lenne az a lemezünk, amely bejön majd a rádióknak" - véli Dean Ween az együttes kilencedik lemezének sajtóanyagában, s a Rolling Stone magazin lesajnáló kétcsillagos kritikája után úgy gondolom, szó nincs álszerénységről ebben az előrejelzésben. Hiszen már maga a lemez címe is "helyére teszi" a mostani Ween-anyagot, a kisbetűvel írandó, így a konkrét kanadai francia tartománytól elvonatkoztatott név ugyanis utalhat bármire, ami valahogy nem passzol a szokványos képbe.

Bár az ember idővel folyton próbál alábbadni koncertvárakozásaiból, azért azt minimum elvárja, hogy egy zenekar új lemezének megjelenésével egybeeső turnéján legalább egy-két szám elhangozzék az aktuális anyagról. A Burning Spear mostani CD-je július elején jelent meg, a hagyományos wieseni Spring Vibration reggae-fesztiválon történő fellépésük pedig július 11-re esett. Nos, a zenekar egy hangot nem játszott az új albumáról.

"Nézd meg a környezeted: a saját mocskunkban fulladozunk!" - hallhatjuk a narrátor-szöveget az Ömlesztett világ című szám bevezetőjében, miközben agygyomláló effektek sorjáznak a súlyos dubalapra, majd a gitáros pengetni kezd a lélek húrjain, és beúszik egy örömteli afrikai gyerekkórus. Helyben vagyunk, ezerből is felismerném, ki van a keverőpult mögött.

"Ablueséneklést nem lehet tanítani, ez egyszerűen kizárt" - halljuk a Blues Story II. című szám narrátorától, s szívem szerint itt zárnám is az új Little Axe-album recenzióját. Vélhetőleg ez a tömörség feküdne a zenekarvezető Skip McDonaldnak, aki pár éve avval nyitotta koncertjüket, hogy "nos, amennyiben valaki táncolni jött, az rossz helyen jár". Nem emlékszem, hogy e prológon kívül egyetlen szó is elhagyta volna a száját, ahogy a gitárja sem fecsegett; egy-egy pengetésében viszont a mindenség érződött.

"Sodord a >>bluntodatMindegy, úgy látszik, némi huzat nélkülözhetetlen a penge popalbumok készítéséhez. A két trip-hop/chill-out alapvetés (Who can you trust?, Big Calm) után a Fragments of Freedommal megbicsaklott a brit trió, de hát egy bevallottan tartós anyagozás utáni apátia nem a legideálisabb kedélyállapot pattogós slágerek komponálására. Nem tudom, vajon az elmúlt két évben rákaptak-e újra, vagy csak piával ütik magukat (lásd: Sao Paulo), mindenesetre a Charango nem egy vidámkodós, trendi lemez. Potenciális sikerszámok persze akadnak bőven, de a kamuérzet ezúttal elmarad. Többnyire újfent az a korábban megszokott belassult, melankolikus atmoszféra uralja a mezőnyt, amelyért ugyancsak oda lehet lenni, különösen, ha egy Skye Edwards-féle gyönyörteljes hang tolmácsolja. Az elektromos és akusztikus gitárral kísért (a charango egy kisebb, Andok vidéki fajta), vonósokkal teletűzdelt, gazdagon hangszerelt dalok szövegeiben végigvonul egy fanyar, néhol egészen fekete humorú társadalomkritika, ami azért nem oly gyakori a toplistás számokban. Természetesen nem gondolom, hogy hajszával és feszültséggel teli életünk, továbbá a túlélésre pazarolt időnk megéneklése hőstett volna, de egy-két Morcheeba-duma az általános közérzetről szóló szakértői tanulmányok százait zanzásítja. "Behúzott kézifékkel megyünk, de nem érezzük az égett szagot", "légzőpalack nélkül merülünk a mélybe", "a győzelmedet nézve vereséget érzek" - sorjáznak a lesújtó képek a fiatalságról, amely már csak üvöltésében veszi észre a másikat, szerelmet pedig csak a közönségnek játszik.

Tavalyi koncertjén már feltűnt, hogy valahogy maguk mögött hagyják a rockzenét Neil Young új - de továbbra is elektromos gitárra hegyezett - számai, így nem estem zavarba a hírtől: ezúttal egy soul-anyaggal rukkolt elő. Amit azonban a kritikusoktól kapott érte, azt aligha teszi zsebre. Még a pártfogóbbak is sorra potyogtatták a "kellemesen középszerű", "fáradt, ötlettelen, unalmas", a "rockikon újra veszített a fényéből" jellegű kullantásokat, s a lemezen szereplő Mr. Disappoinment kapcsán ki nem hagyták a ziccert: az Are you passionate? bizony csalódást jelent.

"Halló, halló... Istenem, maradt még egyáltalán valaki?" - hallhatunk egy semmibe vesző hangot az új Butthole Surfers-lemez Utolsó asztronautájában. Az énekes és az összeköttetését elvesztett űrhajós kapcsolata nem meglepő, hiszen Gibby Haynes kompániája azon kevés hiteles zenekarok egyike, amely túlélte az amerikai post-punk halálát.

"Bombázzuk le a sztárcsináló gyárakat, durrantsuk ki az agymosó buborékokat" - énekli a Garbage énekesnője a Parádé című új számukban, ezzel együtt azonban távolról sem a Radikális sláger című irományom (MN, idei 46. szám) második fejezete következik. Éppen ellenkezőleg.

"Egy csomó fontos dolog történik a mai elektronikus zenében, ami kimarad az itthoni közfigyelemből. Kár lenne, ha más korábbi úttörő zenei kezdeményezésekhez hasonlóan ezek is csak tíz év késéssel érkeznének be hozzánk. Ezért kell most beszélnünk róluk, s mivel más nem teszi meg, az Ultrahanggal kívánok megfelelő publicitást adni e jelenleg még periferiális zenéknek" - mondja Nun András, az Ultrahang Alapítvány megalapítója. A másfél éve működő alapítvány az "új zeneszerzési és előadói technikát használó" művészeket s ezek "új hangzással és esztétikával bíró műveit" igyekszik népszerűsíteni. Az átvett idézetek kényszerűek, nem igazán lehet műfajhoz, hangzáshoz, esetleg ritmusképletekhez kötni e muzsikákat, maximum annyiban, hogy leginkább otthoni hallgatásra ajánlottak. Szóval vajmi kevés az esélye, hogy mondjuk egy mostani Coil- vagy Scanner-felvétel a slágelistán tűnjön fel, de szerintem elsősorban nem a sznobizmus felelős számos, ezen a téren működő zenekar kultuszstátusba kerüléséért. Na ja, ezek a zenék furcsák, tehát helyből adódik a hype-olás lehetősége, de ezzel együtt - kissé sarkítva - tényleg izgalmasak. Részemről legalábbis, ha éppen érdekfeszítésileg kívánok tájékozódni az aktuális zenei felhozatalból, akkor az Ultrahang honlapjára (http://uh.hu) látogatok. A lemez- és rendezvényajánlók, külföldi koncertbeszámolók, interjúk, hallgatnivalók lelkes közlése és folytonos újítása mellett az Ultrahang a közeljövőben indítja be lemezsorozatát havi két megjelenéssel. A limitált példányszámban, speciális tokban kiadott CD-k a hazai, bevett műfajokhoz kevéssé köthető zenéket hivatottak bemutatni, alkalmanként két külön előadó önálló albumával. Az első sorozat tizenkét lemezének lefutása után az összes lemezt megvásárló gyűjtők egy, a tizenkét albumot összefogó, az előadókról és lemezükről további információt tartalmazó lefűzős könyvecskét kapnak ajándékba.

Lépj ki a keretből, tanulj meg teljesen idegenként nézni önmagadra! - hallhatjuk az új James-album nyitó nótájában, és a lemezborítóra tekintve is egy zenekar-idegen figura bámul ránk. A füzetet végiglapozva viszont rögvest kiderül, hogy az ismeretlen arc az együttes hét tagjának a vonásaiból lett (számítógépileg) összegyúrva. Teljes a design, a tartalom és a muzsika egysége: a James sosem volt még ennyire együtt. Mondhatom, igencsak örülök a találkozásnak.

Az angol-indiai ütőhangszeresről már nemegyszer ejtettünk szót e hasábokon, így eddigi pályafutásáról most csupán tömören. A multiinstrumentalista, producer, DJ és kiadóvezető Talvin Singh (31) a tánczenékhez kötődő "ázsiai underground" vonulat egyik meghatározó alakja. Mint stúdiózenész már a kilencvenes évek közepére rendkívül keresetté vált, ez idő tájt indította be színtérteremtő klubestjeit a londoni Blue Note-ban Anokha néven, majd az ugyanezen címen általa szerkesztett válogatásalbum sikere egyenesen egy major lemezkiadói szerződéshez vezette.

"Nagy seggfej voltam, és emiatt bajba kerültem. Választás elé állítottak: vagy bevonulok a haditengerészethez, vagy többekkel közösen a nagy kövekből kicsiket csinálhatok" - így az erősen karikatúraábrázatú énekes-gitáros Huey Morgan, aki a kényszerszolgálat letöltése után, 1993-ban alakította meg Fun Lovin´ Criminals nevű trióját.