Lemez: Időszerű (Little Axe: Hard Grind)

  • - bogi -
  • 2002. szeptember 5.

Zene

"Ablueséneklést nem lehet tanítani, ez egyszerűen kizárt" - halljuk a Blues Story II. című szám narrátorától, s szívem szerint itt zárnám is az új Little Axe-album recenzióját. Vélhetőleg ez a tömörség feküdne a zenekarvezető Skip McDonaldnak, aki pár éve avval nyitotta koncertjüket, hogy "nos, amennyiben valaki táncolni jött, az rossz helyen jár". Nem emlékszem, hogy e prológon kívül egyetlen szó is elhagyta volna a száját, ahogy a gitárja sem fecsegett; egy-egy pengetésében viszont a mindenség érződött.
"Ablueséneklést nem lehet tanítani, ez egyszerűen kizárt" - halljuk a Blues Story II. című szám narrátorától, s szívem szerint itt zárnám is az új Little Axe-album recenzióját. Vélhetőleg ez a tömörség feküdne a zenekarvezető Skip McDonaldnak, aki pár éve avval nyitotta koncertjüket, hogy "nos, amennyiben valaki táncolni jött, az rossz helyen jár". Nem emlékszem, hogy e prológon kívül egyetlen szó is elhagyta volna a száját, ahogy a gitárja sem fecsegett; egy-egy pengetésében viszont a mindenség érződött.

Skip McDonald huszonöt éves pályafutásának leírása túlzás nélkül kötetnyi terjedelmű, az ő története nem személyének előretolásáról, hanem az "együttzenélésről" szól. Két társa mellett - Doug Wimbish (basszus) és Keith LeBlanc (dob) - a kezdetektől kitart, s a több százra rúgó zenészpartner nevéből Adrian Sherwoodot kell még kiemelnünk. A producer-hangmérnök-szerzőtárs Amerikában bukkant rá a fenti trióra, amely a Sugarhill Gang házizenekaraként éppen a rapzene megszületésénél jeleskedett. A csapatot Sherwood a 80-as évek elején hívta át Angliába, megalapította az On-U Sound kiadót, ahol némi túlzással az összes mai elektronikus zenei műfaj előképét megalkották, a zajos indusztriáltól (Tackhead) egészen a táncos klubzenéig (Gary Clail). Sherwood erős vonzalma a dub-reggae iránt mindvégig előtérben maradt, s Skipék mindig kéznél voltak, hogy a new soundot, azaz új hangot és életet leheljenek bármely tradicionálisabb produkcióba (Lee Perry, African Headcharge, Dub Syndicate, Bim Sherman, Junior Delgado stb.).

Ami Sherwoodnak a reggae, az McDonaldnak apai öröksége révén a blues. Little Axe néven - szintén az On-U stábbal - 1995-ben adta ki a The Wolf that House Built című lemezt, majd a rákövetkező évben a kissé soulosabb Slow Fuse-t. A kritika által legtöbbször ambient-dub-bluesként aposztrofált két anyagon a saját ének- és vokálbetétek mellett samplerezett hangjuk révén számos alkalommal feltűnnek a műfaj nagyjai (Howlin´ Wolf, Leadbelly stb.), de a lemezek lényegét mégsem ebben vagy netán a "bluesfülnek" szokatlan hangszerelésben, hanem a szerzemények erejében érzem.

Az elmúlt hat évben leginkább csend honolt mind az On-U, mind a Little Axe háza táján, a produkciós társaság által készített lemezek a legkülönbözőbb kiadók nevei alatt jelentek meg, amit Sherwood utólag már elhibázott üzletpolitikának tart. Az On-U túlköltekezései miatt szétforgácsolódott, a kiadóvezér ideje nagy részében tetemes adósságának visszafizetésére koncentrált. Egészen mostanáig úgy tűnt, nem is szándékozik újraéleszteni a labelt, ám 2002-ben részletes megjelenési tervvel, módosított név (Onu) alatt új fejezetet nyitott, melyet a harmadik Little Axe-album hivatott felvezetni.

"Moby kinyalhatja, ez egy igazi műalkotás" - szerénykedik Sherwood egy közelmúltbeli interjúban, utalva arra az állandóan ismétlődő jelenségre, hogy társaival amint kitalálnak valami eredetit, mások ennek leutánzásából tömik tele zsebüket. A meglehet, túlzott elragadtatás ellenére mégis meg kell adni Sherwood igazát, mivel a mixelés terén nyújtott teljesítménye bizton tekinthető két évtized munkája összegzésének, néhol túlszárnyalásának. Az abszolút mai, "szétcsapott" effektek és hangszínek mellett a zeneanyag is valahogy hipnotikusabbnak, elszálltabbnak tűnik az előző anyagoknál, s bár az ítészek a Mississippi deltájának komorabb, mocskosabb "tripjét" emlegetik, én nem a tisztább, lélektelibb vonal visszaszorulását, hanem a szenvedés-legyűrés, újrakezdés témakör magasabb szinten való visszatérését hangsúlyoznám. A lemez a Dark as the night, cold as the ground című, egyedüli feldolgozással nyit, s noha az eredeti Blind Willie Johnson-klasszikussal ellentétben jelen idejű tényt közöl, továbbá a lezárása is meglehetősen vészjósló (Ry Cooder erre a számra alapozta a Párizs, Texas filmzenéjét); az albumon mégsem egy sötét, hideg érzet uralkodik el, a "kemény gyötrődés" mellett mindig ott pislákol a remény .

"Sokan érzik a bluest, csak nincs róla tudomásuk" - hangzik el szintén a Blues története II. számban, s nem tudom agitálás nélkül megállni: tessék próbát tenni, talán éppen időszerű.

- bogi -

Onu Sound, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.

A választókban bízva

Párttámogatás nélkül, főleg a saját korábbi teljesítményükre alapozva indulnak újra a budapesti ellenzéki országgyűlési képviselők az egyéni választókerületükben. Vannak állítólag rejtélyes üzenetszerűségek, biztató mérések és határozott támogatási ígéretek is.