Skip McDonald huszonöt éves pályafutásának leírása túlzás nélkül kötetnyi terjedelmű, az ő története nem személyének előretolásáról, hanem az "együttzenélésről" szól. Két társa mellett - Doug Wimbish (basszus) és Keith LeBlanc (dob) - a kezdetektől kitart, s a több százra rúgó zenészpartner nevéből Adrian Sherwoodot kell még kiemelnünk. A producer-hangmérnök-szerzőtárs Amerikában bukkant rá a fenti trióra, amely a Sugarhill Gang házizenekaraként éppen a rapzene megszületésénél jeleskedett. A csapatot Sherwood a 80-as évek elején hívta át Angliába, megalapította az On-U Sound kiadót, ahol némi túlzással az összes mai elektronikus zenei műfaj előképét megalkották, a zajos indusztriáltól (Tackhead) egészen a táncos klubzenéig (Gary Clail). Sherwood erős vonzalma a dub-reggae iránt mindvégig előtérben maradt, s Skipék mindig kéznél voltak, hogy a new soundot, azaz új hangot és életet leheljenek bármely tradicionálisabb produkcióba (Lee Perry, African Headcharge, Dub Syndicate, Bim Sherman, Junior Delgado stb.).
Ami Sherwoodnak a reggae, az McDonaldnak apai öröksége révén a blues. Little Axe néven - szintén az On-U stábbal - 1995-ben adta ki a The Wolf that House Built című lemezt, majd a rákövetkező évben a kissé soulosabb Slow Fuse-t. A kritika által legtöbbször ambient-dub-bluesként aposztrofált két anyagon a saját ének- és vokálbetétek mellett samplerezett hangjuk révén számos alkalommal feltűnnek a műfaj nagyjai (Howlin´ Wolf, Leadbelly stb.), de a lemezek lényegét mégsem ebben vagy netán a "bluesfülnek" szokatlan hangszerelésben, hanem a szerzemények erejében érzem.
Az elmúlt hat évben leginkább csend honolt mind az On-U, mind a Little Axe háza táján, a produkciós társaság által készített lemezek a legkülönbözőbb kiadók nevei alatt jelentek meg, amit Sherwood utólag már elhibázott üzletpolitikának tart. Az On-U túlköltekezései miatt szétforgácsolódott, a kiadóvezér ideje nagy részében tetemes adósságának visszafizetésére koncentrált. Egészen mostanáig úgy tűnt, nem is szándékozik újraéleszteni a labelt, ám 2002-ben részletes megjelenési tervvel, módosított név (Onu) alatt új fejezetet nyitott, melyet a harmadik Little Axe-album hivatott felvezetni.
"Moby kinyalhatja, ez egy igazi műalkotás" - szerénykedik Sherwood egy közelmúltbeli interjúban, utalva arra az állandóan ismétlődő jelenségre, hogy társaival amint kitalálnak valami eredetit, mások ennek leutánzásából tömik tele zsebüket. A meglehet, túlzott elragadtatás ellenére mégis meg kell adni Sherwood igazát, mivel a mixelés terén nyújtott teljesítménye bizton tekinthető két évtized munkája összegzésének, néhol túlszárnyalásának. Az abszolút mai, "szétcsapott" effektek és hangszínek mellett a zeneanyag is valahogy hipnotikusabbnak, elszálltabbnak tűnik az előző anyagoknál, s bár az ítészek a Mississippi deltájának komorabb, mocskosabb "tripjét" emlegetik, én nem a tisztább, lélektelibb vonal visszaszorulását, hanem a szenvedés-legyűrés, újrakezdés témakör magasabb szinten való visszatérését hangsúlyoznám. A lemez a Dark as the night, cold as the ground című, egyedüli feldolgozással nyit, s noha az eredeti Blind Willie Johnson-klasszikussal ellentétben jelen idejű tényt közöl, továbbá a lezárása is meglehetősen vészjósló (Ry Cooder erre a számra alapozta a Párizs, Texas filmzenéjét); az albumon mégsem egy sötét, hideg érzet uralkodik el, a "kemény gyötrődés" mellett mindig ott pislákol a remény .
"Sokan érzik a bluest, csak nincs róla tudomásuk" - hangzik el szintén a Blues története II. számban, s nem tudom agitálás nélkül megállni: tessék próbát tenni, talán éppen időszerű.
- bogi -
Onu Sound, 2002
