- bogi -

- "Honnét kerül ez a sok mocsok a zenédbe, miért kutakodsz ennyire a mélyén?"

Bevallom, nagyot néztem, amikor megláttam az új Badu-lemez borítóját. A fényképről egy tufafejű, fogpiszkálót rágcsáló, betépett tekintetű "bics" bambult vissza, a figura gettó stílusúra véve, a designban rasta-színek, a címben meg "anya fegyvere". Mi történhetett a sokak által "neosoul-királynőnek" kikiáltott hölggyel, aki idáig tökéletes kifinomultságáról tett csak tanúbizonyságot?

Bár e lemezajánló még év végi adósság, időzítése annyiban mégis indokolt, hogy Helen Folsade Adu énekesnő ezen lapszám megjelenésének hetében ünnepli 42. születésnapját. Kap is a koráért, szegényem, rendesen, új lemeze kapcsán olvastam a világhálón: "Öreg banya már ez a Sade, idejétmúlt zenei alapokkal próbálkozik, a groove-ok meg eltűntek a nótáiból..." Hogy miért nem az ilyennek vágja szanaszéjjel a számítógépét a szerelemvírus!?

"Ez a kilencszázadik koncertlemeze"; "Youngtól nem lehet elég élő felvételed" - állítják pro és kontra a Road Rock kritikusai. Valóban, csak az utóbbi évtizedben három és fél Weld és Arc című mini CD (1991), MTV Unplugged (1993), Year Of The Horse (1996) hivatalos Neil Young-koncertalbum jelent meg, tehát éppenséggel nem szűkölködünk hasonló produkciókban. Másrészt viszont a rockzene színterén megszokottól ugyancsak eltérően a már elaggott Young (56) egyre derekabban adja.

Azene szégyene, ha a szemem elé kerül, leütöm - nyilatkozta nemrég unokatestvéréről a drum & bass-guru Goldie. A vehemens kirohanás Finley Quaye-nek szólt, miután a családtagok zenei közösködése csúfos kudarcba fúlt, más kérdés, hogy Quaye esetében egy ilyen bulvárhír már nem sok újdonságértékkel bír.

Amúltkoriban belebotlottam a neten egy eddig számomra ismeretlen zenei kategóriába, az alternatív rapbe. ´szintén, fogalmam sincs, mire föl találták ki, de Guru, vagyis Keith Elam egészen biztos beletartozik. A rapper a nyolcvanas évek végén, DJ Premierrel karöltve alakította meg Gangstarr nevezetű duóját, amely az évek folyamán az agyasabb hip-hop mindmáig meghatározó zenekarává nőtte ki magát.

Kezdeti hőskorszakát követően a világ egyik legnevesebb rockzenekara fokozatosan a fellegekbe veszett, s mint névadója, az amcsi kémrepülő, iszonyatos magasból kutakodta az itteni helyzetet.

Amostani Music az első Madonna-lemez, amely nem Amerikában, mégis a leginkább amcsi imázzsal készült. A fazon újabban egyfajta szőkés techno-cowboy csajra vétetett; az elektromos tehénpásztorlány countrygitárt pönget, de DJ-ért kiállt, minekután szívószállal nyakalja a féllityós, gyorséttermes eperturmixot.

Az alábbi fekete énekes-dalszerzők debütáló anyagait egyaránt a nyár lemezeiként emlegette a külhoni sajtó, és bár hozzánk csak mostanában értek el, az évszaktól függetlenül forrón ajánlom mindkettőt.

A hír, miszerint az évtized francia zenei "Nouvelle Vogue"-jának egyik elindítója, Ludovic Navarre alias St Germain a közelmúltban kiadót váltott, önmagában még nem lenne akkora szám. Újdonsült felkarolója azonban nem más, mint a legendás jazzlabel, a Blue Note párizsi képviselete. Mit keres egy kvázi technohouse-producer egy magát "1939 óta a legjobb jazzkiadóként" aposztrofáló cégnél?

Az alábbi lemezekben a CD-korong félreérthetetlen alakján kívül akad még közös vonás. Szerzőiket nemcsak a rebellis szövegek rokonítják, de a rejtvényszerű címadás is.

Nem egy jó jel: az elmúlt pár évben LTJ Bukem, alias Daniel Williamson jócskán kiesett a sajtó piksziséből. A modern tánczene területén töltött tízévnyi erőltetett menete után most megjelent első önálló szólóalbuma is, és többet érdemelne sikkből finnyáskodó lemezkritikáknál. Még akkor is, ha az ellene felhozott érvek: "a bebábozódás", a "homogénség" jogosnak tűnhettek alkalomadtán. Ám én mégiscsak úgy vélem, Bukem többet melózott, mint bárki más ezen a színtéren.