Persze ennek az összeérésnek voltak előzményei, hisz a zenekar közel húsz éve létezik. Az 1983-ban Manchesterben alakult együttes kezdetektől a jobbféle szigetországbeli gitárzenekarok közé tartozott, bár eddigi fennállásuk első felét nem követtem túlzott lelkesedéssel. Számomra a dolog úgy 1992 körül, a Seven című negyedik nagylemezüktől vált igazán érdekessé, innentől datálnám a James nagykorúságát. Ettől kezdve már nem csupán jó kis slágereket írtak, hanem egyre karakteresebben alakították ki azt a fajta hangzást, amit jobb híján pszichedelikus popnak nevezek. Mindebben a főszerepet az énekes-zenekarvezető Tim Booth dallamai kapják, vitán felül az egyik legjobb orgánum ezen a téren. Tehetségét szerintem az akusztikusabb hangvételű Laid (1993) és az Angelo Badalamentivel közösen készített lemez (Booth and the Bad Angel, 1996) mutatja leginkább.
A felsoroltakon kívül még három James-anyag jelent meg az elmúlt évtized második felében, továbbá egy válogatás, amelyet a zenekar legnagyobb kereskedelmi sikereként könyvelhetett el. Az 1998-as dupla platina státusú Best of az év egyik legjobban kelendő lemeze lett Angliában, s az együttes ezután zavarta le pályafutása legnagyobb turnéját. Ennek ellenére a bennem kialakult James-kép fokozatosan halványodni kezdett, a két évvel ezelőtti "rockoskodó" Millionaires című albummal már kifejezetten nehezemre esett barátkozni.
Nem így a mostani Pleased to Meet You esetében. A James újfent magára, valamint a producer Brian Enóra talált, s ezúttal nagyon jó arányérzékkel hozzák mind a líraibb, mind a zajosabb témákat. A hangzás kapcsán mindenképpen kiemelendő Eno ténykedése, az "öregnek" a kisujjában van az aktuális sound, s használja is a mai tánczenék komplett hangarzenálját, mégsem az jön le, hogy itt valaki nagyon modern igyekszik lenni. Egyszerűen, nem tolakodóan "oda van téve" minden effekt, ha kell egy kis hegedű vagy zongora, máskor meg éppen elszabadul a gitárorkán. Na és úgy hiszem, az is kihallatszik az anyagból, hogy Eno szerfelett élvezhette ezt a melót. Tim Booth énekmódozataira több önálló zenekart lehetne építeni, szövegei minden korábbi próbálkozásánál jobban ülnek. Nekem legalábbis tutira, ugyanis szinte sorsszerűen lett a pofámba vágva: "vedd már észre magad", már a "Mary Jane is újra játszik", meg aztán: "feliszod a kilókat, vedelsz, mint Richard Burton", és "úgy táncolsz, mint John Travolta most" stb. És ugye az ember többnyire ki nem állhatja, ha a potom negyed mázsa súlyfeleslegével, illetve "levethetetlen megszállottságával" szembesítik. Ellenben elélvez, amennyiben ezt Tim Booth és csapata teszi.
- bogi -
Mercury/Universal Music, 2001
