Bár az ember idővel folyton próbál alábbadni koncertvárakozásaiból, azért azt minimum elvárja, hogy egy zenekar új lemezének megjelenésével egybeeső turnéján legalább egy-két szám elhangozzék az aktuális anyagról. A Burning Spear mostani CD-je július elején jelent meg, a hagyományos wieseni Spring Vibration reggae-fesztiválon történő fellépésük pedig július 11-re esett. Nos, a zenekar egy hangot nem játszott az új albumáról.
Egyrészről persze ott bujkál bennem a "naésakkormivan", hiszen a Burning Spear több mint három évtizede a reggae meghatározó együttese, az 55 éves énekes-zenekarvezető Winston Rodney a műfaj ikonja. A legenda valahogy úgy szól, hogy Bob Marley épp a szamarát vezette egy kies úton, amikor szembejött vele egy suhanc, és nekiszegezte, hogy miként lehet errefelé énekelni, mire Marley megmutatta az ifjú Rodneynak az utat. Szóval nem túlzás, hogy a két tucat tételt meghaladó Burning-diszkográfiából több kiváló koncertprogram is könnyűszerrel összeállítható.
Másrészről viszont szolgál némi tanulsággal az új album promóciójának látszólag fittyet hányó hozzáállás.
Arról, hogy a zenekar esetleg nem ismerte az anyagot, szó nincs - noha az utóbbi pár évben a Burning-zenekar teljesen kicserélődött -, Rodney ezzel az igencsak ütős, összeérett csapattal vette fel a Free mant is.
Ki van zárva az is, hogy nem volt neki fontos a hírverés, hiszen számtalan lemeztársaság-váltás után ez a Burning Spear első, saját produkciós cége által megjelentetett kiadványa, így a koncert végén aztán be is mondták, hogy mit kereshet majd a nagyérdemű a lemezboltokban.
Zavaró a szitu, mert a józan ész ellen vall, de mint egy barátom megjegyezte, "talán a hellyel lesz a baj. Talán úgy gondolta a Spear, hogy a régebbi, ismert számokkal itt jobban boldogul." De sajnos így sem lehetett figyelmen kívül hagyni a fesztivál "tavaszi vibrációjának" nagymérvű csökkenését - soha ennyi kiütött, piától dülöngélő vagy bokorba dugott fejjel okádó fiatalt nem láttam még ezen az eseményen. Nem lehetett nem észrevenni Rodney színpadra lépésekor azt a mozdulatsort, amely arról tanúskodott, hogy itt most bizony kemény feladatnak néz elébe.
És ez a randa helyzet sajnos nem csupán az ausztriai Wiesen sajátja. Egy rastaképpel élve: Babilon falait nemhogy ledönteni, de lassan meglátni sem vagyunk képesek. A reggae színterén hellyel-közzel a két kezemen meg tudom számolni a hiteles produkciókat; és leszámítva azt a maroknyi, még aktív "öreget", akik állandó meghívottjai a fesztiváloknak, a szervezőknek már nem nagyon akad kit felmutatni a műfajban. Úgy tűnik, a roots-reggae rohamosan közelít végjátékához.
Néhányan persze makacsul tartják magukat, mennek előre, "fel a falakra", ahogy Marley mondja a The Heathenben. S ezen a terepen számomra a legkövetkezetesebb alkotó a Burning Spear. Szabad ember, szól az új lemezcím, s bár nem áll módomban megítélni Rodney szabadságfokát, az biztos, hogy sok nyűgöt dobott már le magáról ez az egyszerre büszke és alázattal teli oroszlán. Az utóbbi évek Burning-lemezeihez hasonlóan ezen az albumon is vannak kiemelkedően erős dalok, úgy a fele; a másik része meg egyszerűen csak jó. Olyanok ezek az utóbbiak, mint a mindennapok, kellő áhítat nélkül meglehetősen unalmasak, monotonak, észrevétlenül tudnak elfolyni mellettünk. Ha azonban omladozni kezd az a fal, a réseken egy másik világ süt át.
Burning Music Production, 2003
