n "Nem feltétlenül hiszem, hogy ez lenne az a lemezünk, amely bejön majd a rádióknak" - véli Dean Ween az együttes kilencedik lemezének sajtóanyagában, s a Rolling Stone magazin lesajnáló kétcsillagos kritikája után úgy gondolom, szó nincs álszerénységről ebben az előrejelzésben. Hiszen már maga a lemez címe is "helyére teszi" a mostani Ween-anyagot, a kisbetűvel írandó, így a konkrét kanadai francia tartománytól elvonatkoztatott név ugyanis utalhat bármire, ami valahogy nem passzol a szokványos képbe.
Persze a Ween mindig is kilógott a sorból, s habár a 90-es évek elején még be lehetett őket gyömöszölni az altenatív rock címke alá, utóbbi lemezeikre már ez sem igaz. A pennsylvaniai Aaron Freeman (Gene Ween) és Mickey Melchiondo (Dean Ween) alkotta duó rögtön az első, GodWeenSatan (1990) lemezével kultstátusban találta magát, s két év múlva már major lemezkiadói szerződést tudhatott magáénak. A Pure Guavától (1992) a White Pepperig (2000) hat albumuk jelent meg az Elektránál, majd a kiadójuk kommerciális okok miatt ejtette őket. Gondolták, sok új rajongót már nem fog szerezni ez a "szatirikus banda", ráadásul egy kicsit sem trendi, úgyhogy nem éri meg vesződni ezekkel a jópofa, illetve idegesítő őrültekkel.
Tény, egy kiadós dózis "zizz" mindig volt a Weenben - egy lelkes szakíró rajongó szerint a zenekar táborának minimum a fele idegszanatóriumi kezelés alatt áll -, de jegyezzük gyorsan meg, nem holmi olcsó slozihumorról, banánhéjas poénokról, hanem komoly, gyakran jól fejbekólintó bohócmutatványról van itt szó. S a legnagyobb vicc az, hogy a most 33 éves Ween fiúk időközben ugyancsak megtanultak zenélni. A kezdeti évek kísérleti vénáját leginkább hanyagoló, sokaknak túl slágeres, hovatovább erősen Beatles-beütésű White Pepper albummal egy magasabb szintre lépett az együttes, hiszen az addig el-elszórt "tökéletes" dalaikból egy egész lemezrevalót sikeredett összepakolni.
Három év elteltével most ezt a dalszerzős vonalat viszi tovább a quebec, ugyanakkor jócskán visszakanyarodik ahhoz a felfogáshoz, amit a Ween-tábor csak browness-ként, illetve boognishként (vagyis kvázi egy kicsavart, szürreális világkép megfelelőiként) emleget. A visszatérés minden szinten megjelenik: a multinacionális lemezcégtől egy független kiadóhoz, a profi stúdiókból a garázsokba és nagyszobákba, zenei értelemben pedig a "fehértől" a sötétebb tónushoz, továbbá szinte az összes stílushoz, amiben a Ween valaha jeleskedett. 15 számban itt sorjázik minden, amit eddig csináltak, csak sokkal érettebb, kifinomultabb formában, ráadásul Andrew Weiss produceri munkájának köszönhetően a házi stúdiókörülmények dacára szól elképesztően a lemez.
"A két utolsó, szánalmasan szar évünk újrajátszását hallhatod" - így Dean kommentárja, s valóban sokat elárul az indító Motörhead-hommázs, a drogos, bunyós, baszós oldschool-partik paródiája: "Te hozod a borotvapengét, én a speedet, vedd le a kabátod, hosszú lesz az éjszaka." Ezt nyugtató gyanánt követi a reklámfilmzenének beillő Zoloft (Amerikában népszerű antidepresszáns), aztán madárcsivitelés és helikopterzúgás, valamint egy rejszolás repít minket a fellegekbe, s csupán a csilingelő hangok közé be-betörő túlvilági beszéd figyelmeztet: "Az ég nem aranyból van." Az említett hard rock és ambient óda mellett találunk itt Simon & Garfunkel-parafrázist, rajzfilmzenét, Syd Barrett-es, majd Roger Waters-es Pink Floydot, experimentális elektronikus zajongást, countryt, slágerpopot torzított énekkel, varietédalt, pszichedelikus gitárnyűvést, rengeteg kórust és vonósokat, töméntelen effektet.
És valamiért mindez mégis koherens egésszé lényegül át, mindig ügyesen egyensúlyozva a szépséges szomorúság, valamint az alpári profánság között. Úgy valahogy, mint a Chocolate Town gyönyörű akusztikus balladájában, ahol is Csokiváros analógiája a seggünk, amelybe az élet, mint a menetrendszerű Greyhound busz, időközönként betolat, de miután "enyhül a szorítás és lekapartuk a belünket a plafonról, meglesz az a sunny bunny fíling".
- bogi -
Sanctuary Records, 2003
