Ha úgy tetszik (Talvin Singh: Ha)

  • - bogi -
  • 2001. április 26.

Zene

Az angol-indiai ütőhangszeresről már nemegyszer ejtettünk szót e hasábokon, így eddigi pályafutásáról most csupán tömören. A multiinstrumentalista, producer, DJ és kiadóvezető Talvin Singh (31) a tánczenékhez kötődő "ázsiai underground" vonulat egyik meghatározó alakja. Mint stúdiózenész már a kilencvenes évek közepére rendkívül keresetté vált, ez idő tájt indította be színtérteremtő klubestjeit a londoni Blue Note-ban Anokha néven, majd az ugyanezen címen általa szerkesztett válogatásalbum sikere egyenesen egy major lemezkiadói szerződéshez vezette.

Lemez

Az angol-indiai ütőhangszeresről már nemegyszer ejtettünk szót e hasábokon, így eddigi pályafutásáról most csupán tömören. A multiinstrumentalista, producer, DJ és kiadóvezető Talvin Singh (31) a tánczenékhez kötődő "ázsiai underground" vonulat egyik meghatározó alakja. Mint stúdiózenész már a kilencvenes évek közepére rendkívül keresetté vált, ez idő tájt indította be színtérteremtő klubestjeit a londoni Blue Note-ban Anokha néven, majd az ugyanezen címen általa szerkesztett válogatásalbum sikere egyenesen egy major lemezkiadói szerződéshez vezette.

OK címet viselő 1999-es debütáló anyaga a legrangosabb szigetországbeli zenei díjat, a Mercury Prize-t hozta meg számára. Az önmagát kulturált nomádnak aposztrofáló, nagy dumás, jól fotózható Singh kiváló alanyává lett a trendeket futtató médiának, de azért ne higgyük, hogy csupán a szári és a Nike-csuka közös (viselésének) divatba hozása révén ismételegti folyvást, hogy ő aztán valóban ízlésformáló. Ugyanis legnagyobb mértékben talán neki köszönhető, hogy a sok-sok tucatnyi lemezen - Madonna, Björk, Massive Attack stb. - való közreműködésével behozta a tablát a populáris zenébe, továbbá ráirányította a fiatalság figyelmét a klasszikus indiai zene értékeire. A bősz önhájpolást (gyakran ad interjút egyes szám harmadik személyben; aktuális biográfiája lazán misztikusként isteníti) meg tudjuk be annak a kisebbségi érzésnek, amit a felsőbb indiai zenészkasztok általi teljes lesajnálás válthat ki egy mélyről jövő, második generációs idegenbe szakadtból. (Talvin valódi őstehetség, de proli származása miatt nem tudott bejutni igazán előkelő, klasszikus mesterhez.)

Ennek ellenére a lemezein rangosabbnál rangosabb zenészekkel találkozhatunk mind az első, mind a mostani Ha albumnál harminc körüli a vendégmuzsikusok, -énekesek száma. Az indiai zenék szakértői állítják, hogy az énekes-szarengis Ustad Sultan Khan például az egyik legnagyobb név ezen a téren, valamint a fuvolista Rakesh Chaurasia is erősen az élbolyhoz tartozik. Mindketten szerepeltek már az OK-n is, de a mostani anyagon valahogy jobban kiforrt a velük való együttműködés. Singh nem hajt mindenáron a modernségre, több alkalommal engedi előre az öregeket, s ezáltal számos szerzemény (Mustard Fields, Dubla, It´s Not Over) simán hazavágja az előző anyag szintjét. Tény, hogy ezzel a lemez a közérthetőség felé mozdult el, ha úgy tetszik, kevésbé kísérleti, de kizárólag ezzel az irányzékkal lesz Talvinnak lehetősége, hogy a saját közegében hozzon létre olyan örökbecsű albumokat, amelyeken eddig csupán tablázni nyílt módja (Dub Syndicate - dub reggae, Little Axe - blues, Bim Sherman - soul).

Ezzel együtt gyanítható, hogy az ifjúságot nem fogja meghatni ez a továbblépés, ellenben annál jobban zavarja majd őket az az egy-két tényleg önismétlésbe hajló, ambient-szőnyeges drum & bass. "Úgy tűnik, a Talvin utáni generációra vár, hogy a klasszikus elődöknek kevésbé behódolva, valami igazán érdekeset alkosson" - így egy kritikus, s ha önmagában még áll is az észrevétel, részemről mégis inkább a kiszámíthatóan jóra szavaznék.

- bogi -

Omni/Universal Island, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.