Lemez: Fél háztömbnyire (Fun Lovin´ Criminals: Loco)

  • - bogi -
  • 2001. április 19.

Zene

"Nagy seggfej voltam, és emiatt bajba kerültem. Választás elé állítottak: vagy bevonulok a haditengerészethez, vagy többekkel közösen a nagy kövekből kicsiket csinálhatok" - így az erősen karikatúraábrázatú énekes-gitáros Huey Morgan, aki a kényszerszolgálat letöltése után, 1993-ban alakította meg Fun Lovin´ Criminals nevű trióját.
"Nagy seggfej voltam, és emiatt bajba kerültem. Választás elé állítottak: vagy bevonulok a haditengerészethez, vagy többekkel közösen a nagy kövekből kicsiket csinálhatok" - így az erősen karikatúraábrázatú énekes-gitáros Huey Morgan, aki a kényszerszolgálat letöltése után, 1993-ban alakította meg Fun Lovin´ Criminals nevű trióját.

A Puerto Ricó-i és ír szülőktől származó, New York-i illetőségű Morgan a blues irányából, két társa - Fast (basszus, billentyűk, fúvósok) és Steve (dob) - a technóból érkezett, együttműködésük azonban a hozott anyagoktól teljesen eltérő hibriddé alakult. Stílusuk nem igazán megfogható, hip-hop-elemek keverednek a jazz, a soul, a rock & roll, a funk és a lounge jegyeivel, a dalok előadásmódja se nem hagyományos ének, se nem rap, inkább afféle beszélőblues.

Első nagylemezük, az 1996-os Come Find Yourself egyből meghozta számukra a sikert, az album bekerült az év tíz legjobb debütálása közé. A Beastie Boys-os lemezfotóhoz illő harsányabb részek mellett a zenekar számos slágert (például a Tarantinóval közösen jegyzett, Pulp Fiction-ös Scooby Snackset) produkált, továbbá hoztak egy számomra oly kedves, finom pszichedéliával átitatott, balladás vonalat. A rock & roll szokásos "hadd szóljon"-életvitelébe humort és sármot vittek; piálós, csajozós dzsigoló-, illetve gengszter-imázsukat kellő öniróniával tudták kezelni.

Az 1998-ban megjelent 100% Colombian már egy érettebb anyag, Tarantinónál maradva, a Jackie Brown megfelelője, valahogy több időt hagy az elmerülésre. A zenekar megismeréséhez mindenképpen ezt ajánlanám, amit viszont nem tennék a következő évben kiadott Mimosával kapcsolatban. Annak felén az első lemezről való számok easy listeninges átiratai szerepelnek, melyeket további B oldalak, feldolgozások és töltelékszámok egészítenek ki. A copa cabanás megközelítéssel elvileg persze minden rendben lenne, de a megvalósítás szintjén egyik verzió sem éri utol az eredetit. Az ergya lemezborítóhoz és a hátoldalon gumimatracozó, frissen igazolt dobos (Mackie) szerencsétlen fotójához kapcsolható a mostani nagylemez designja, azt hittem ugyanis, az előzőt lehetetlen alulmúlni.

Azonban a Loco borítója és a zenekar képe egészen visszataszító, a punkkorszakra jellemző, szétvagdosott felirat és a széjjelcsúszott fejek mintha direkt azt üzennék, hogy itt valami nem stimmel.

Manapaság az én tükröm sem hízeleg, így számomra kevésbé zavaró, hogy Huey arca felpuffadt a tintázástól, s kopaszra borovált fejével már tényleg kezd hasonlítani egy nyeszlettebb haramiára. Ám ennél aggasztóbbak az utóbbi sajtóhírek: fellépéseikből hiányzott a mágia; Huey-t páros lábbal rúgták ki egy angliai jótékonysági rendezvényről füvezés miatt; továbbá olyan teljesen felesleges nyilatkozatokba keveredett, hogy miért és mekkora faszszopó a Blur énekese.

De valójában az új lemez startja tett be: nem mintha nem keménykedtek volna alkalmasint eddig is, de elég reménytelen egy legutolsó Ramones-kópiával belecsapni a lecsóba. A címadó, kislemezre másolt szám már a megszokott FLC-világba vezet, de a nóta videójának (egy viccesnek szánt világmegmentő zajlik egy jachton, tucatnyi seggrázó csaj körében) megtekintése óta folyvást elfog egy kellemetlen érzés; a következő, The Biz című szám pedig a zeneipart bíráló, hiteltelen szövegelésével és gázos gitárszólóival a lemez mélypontja. Mindezek ellenére a negyedik számtól végre talpra áll a banda. Talán igazságtalanság, hogy a pozitívumok taglalásának kisebb tér marad, s csak annyira futja, hogy ha a tizenöt dalból levennénk a négy-öt gyengét, egy egész jó kis anyagot kapnánk. Az Underground, a Shes my Friend és a There Was a Time a nagyszerű pillanatok közé tartozik, szinte már-már valószerűtlen, hogy az utóbbi, már-már szférikus zenét ez a banda játssza, amiként szokatlan a Half a Block spirituális töltése is: "Már mindössze fél háztömbnyire vagyok a megváltástól, legyek átkozott, ha nem érem el."

Kérdés persze, hogy nem csupán áltatjuk-e kihűlő lelkünket, ha egyszer pont a finisben kezdődik az igazi bedurvulás...

- bogi -

Chrysalis/EMI, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.