A Puerto Ricó-i és ír szülőktől származó, New York-i illetőségű Morgan a blues irányából, két társa - Fast (basszus, billentyűk, fúvósok) és Steve (dob) - a technóból érkezett, együttműködésük azonban a hozott anyagoktól teljesen eltérő hibriddé alakult. Stílusuk nem igazán megfogható, hip-hop-elemek keverednek a jazz, a soul, a rock & roll, a funk és a lounge jegyeivel, a dalok előadásmódja se nem hagyományos ének, se nem rap, inkább afféle beszélőblues.
Első nagylemezük, az 1996-os Come Find Yourself egyből meghozta számukra a sikert, az album bekerült az év tíz legjobb debütálása közé. A Beastie Boys-os lemezfotóhoz illő harsányabb részek mellett a zenekar számos slágert (például a Tarantinóval közösen jegyzett, Pulp Fiction-ös Scooby Snackset) produkált, továbbá hoztak egy számomra oly kedves, finom pszichedéliával átitatott, balladás vonalat. A rock & roll szokásos "hadd szóljon"-életvitelébe humort és sármot vittek; piálós, csajozós dzsigoló-, illetve gengszter-imázsukat kellő öniróniával tudták kezelni.
Az 1998-ban megjelent 100% Colombian már egy érettebb anyag, Tarantinónál maradva, a Jackie Brown megfelelője, valahogy több időt hagy az elmerülésre. A zenekar megismeréséhez mindenképpen ezt ajánlanám, amit viszont nem tennék a következő évben kiadott Mimosával kapcsolatban. Annak felén az első lemezről való számok easy listeninges átiratai szerepelnek, melyeket további B oldalak, feldolgozások és töltelékszámok egészítenek ki. A copa cabanás megközelítéssel elvileg persze minden rendben lenne, de a megvalósítás szintjén egyik verzió sem éri utol az eredetit. Az ergya lemezborítóhoz és a hátoldalon gumimatracozó, frissen igazolt dobos (Mackie) szerencsétlen fotójához kapcsolható a mostani nagylemez designja, azt hittem ugyanis, az előzőt lehetetlen alulmúlni.
Azonban a Loco borítója és a zenekar képe egészen visszataszító, a punkkorszakra jellemző, szétvagdosott felirat és a széjjelcsúszott fejek mintha direkt azt üzennék, hogy itt valami nem stimmel.
Manapaság az én tükröm sem hízeleg, így számomra kevésbé zavaró, hogy Huey arca felpuffadt a tintázástól, s kopaszra borovált fejével már tényleg kezd hasonlítani egy nyeszlettebb haramiára. Ám ennél aggasztóbbak az utóbbi sajtóhírek: fellépéseikből hiányzott a mágia; Huey-t páros lábbal rúgták ki egy angliai jótékonysági rendezvényről füvezés miatt; továbbá olyan teljesen felesleges nyilatkozatokba keveredett, hogy miért és mekkora faszszopó a Blur énekese.
De valójában az új lemez startja tett be: nem mintha nem keménykedtek volna alkalmasint eddig is, de elég reménytelen egy legutolsó Ramones-kópiával belecsapni a lecsóba. A címadó, kislemezre másolt szám már a megszokott FLC-világba vezet, de a nóta videójának (egy viccesnek szánt világmegmentő zajlik egy jachton, tucatnyi seggrázó csaj körében) megtekintése óta folyvást elfog egy kellemetlen érzés; a következő, The Biz című szám pedig a zeneipart bíráló, hiteltelen szövegelésével és gázos gitárszólóival a lemez mélypontja. Mindezek ellenére a negyedik számtól végre talpra áll a banda. Talán igazságtalanság, hogy a pozitívumok taglalásának kisebb tér marad, s csak annyira futja, hogy ha a tizenöt dalból levennénk a négy-öt gyengét, egy egész jó kis anyagot kapnánk. Az Underground, a Shes my Friend és a There Was a Time a nagyszerű pillanatok közé tartozik, szinte már-már valószerűtlen, hogy az utóbbi, már-már szférikus zenét ez a banda játssza, amiként szokatlan a Half a Block spirituális töltése is: "Már mindössze fél háztömbnyire vagyok a megváltástól, legyek átkozott, ha nem érem el."
Kérdés persze, hogy nem csupán áltatjuk-e kihűlő lelkünket, ha egyszer pont a finisben kezdődik az igazi bedurvulás...
- bogi -
Chrysalis/EMI, 2001
