Kezdeti hőskorszakát követően a világ egyik legnevesebb rockzenekara fokozatosan a fellegekbe veszett, s mint névadója, az amcsi kémrepülő, iszonyatos magasból kutakodta az itteni helyzetet.

A földre 1997-es, Pop című lemezével tért vissza újra, de míg az az anyag a "feltápászkodás" jegyében jött létre, a mostani egy minden eddiginél erősebb formát mutat.

Egy húsz éven kersztül változatlan felállású zenekar hullámzó teljesítményén fennakadni persze dőreség lenne, de hadd mondjam el, mi csípte a szemem egyre jobban a U2 pályafutása kapcsán. Bonóék őszinte mozgalmistaként, politikai véleményüket harsányan hangoztatva indultak útnak a nyolcvanas évek new wave, alterock színterén - egy régi videó tanúsága szerint -, paripájuk nyergében lobogtatva a "szabadság zászlaját". Emlékezetes U2-dalok a későbbiekben is születtek, de korai albumaik (Boy, October, War) iránt érzett nagyfokú szimpátiám idővel jócskán megfakult.

Emlékszem, az évekkel ezelőtt pesti U2-koncert hiteltelen Bono-figuráját mennyire nehezemre esett összeegyeztetni az együttes elkötelezett jótevőt formáló imidzsével. Természetesen az ír ügy melletti kiállás, a Live Aid-koncert, az Amnesty International-támogatás, az etióp misszionáriuskodás, a berlini fal leomlása feletti örvendezés, a frissiben felszabadult Szarajevóban megtartott fellépés, vagy az éppen aktuális törekvés, a harmadik világ adósságainak eltörléséért folytatott küzdelem önmagában igen dicséretes gesztus. Csak éppen képtelen voltam komolyan venni attól a "ripacstól" a Népstadionban.

Világmegváltó és "önmagukat újra kitaláló" lemezeik méltatását így átengedném az avatottabb kritikusoknak, s inkább onnan folytatnám, hogy ´97-ben a zenekarnak bekattant a diszkók kristálygömbje meg a stroboszkóp. Korosodó férfiaktól nem kis teljesítmény, bár a klubos Pop-anyagról nekem mégis inkább az új anyagot megelőlegező lassúbb témák jöttek át.

Ezen ugyanis egymásba érve sorjáznak a megkapó dallamok, ilyen erős melódiafelhozatalt U2-számok még nem mutattak egyhuzamban. A címet meghazudtolva (Minden, amit nem tudsz elhagyni), messze az együttes legletisztultabb albuma, görcs- és szenvelgésmentes rockzenéjüket leheletfinoman hangszerelték modernre. Bár a Caruso-trip néhol még mindig játszik, Bono hangja hál´ isten rengeteget veszített sallangjaiból; a szövegek egyszerűbbek, de mélyebben ülnek: negyven felett az ember egyre hajlamosabb alulról fölfelé is tekingetni. A U2 ezúttal rendesen megzabolázza rakoncátlan pátosz-pegazusát, s közöttünk járva, mégis magasan, a legjobbját alkotta.

- bogi -

Island/Universal, 2000