Az angol énekes-dalszerző ugyanis az utóbbi években muzsikáján kívül számtalan akciójával is alkalmat adott a sajtó figyelmének felpiszkálására. A kezdeti időszakban még megtette egy olyan váratlan bejelentés, hogy ő Tricky titokzatos bácsikája, a későbbiekben azonban már komolyabb incidensek kellettek, például egy unokabratyó lepofozása egy élő tévéshow-ban vagy éppen az Iggy Pop társaságában elkövetett túlélőtréningek. Médiabarát szereplései és a számomra felettébb homályos rokoni szálai mellett azonban semmiképp se vethető Quaye szemére, hogy rock & roll életformája, illetve atyafisága hozta meg számára az elismerést, hiszen önmagukban ezek még messze nem garanciák egy debütáló platinalemezre.
A ´97-es Maverick a Strike album viszont tarolt a szigetországban, rá egy évre Quaye megkapta érte a Brit Awardsot, mint legjobb férfi előadóművész. Az angol, aki továbbviszi a jamaicai zenét - írták róla teljes joggal, hiszen dalai bár a tradicionális dub-reggae-ben gyökereztek, post triphopként aposztrofált hangzásuk mégis teljesen frissnek hatott. Szerzeményei egyaránt tudtak viccesek és komolyak lenni, születtek Lee Perry-féle, eszelős-kántálós minimál dubok, de Nat King Cole-szerű, szerelmes, soulos témák is. A rasta-érzés csúcsa a kiterjedés, ami zeneileg az eklektikát jelenti - állítja Quaye, és nyugodtan higgyük el neki, hiszen hivatkozásul a hülyéje folyvást a Soft Cell Tainted Love-jával meg a korai Dire Straitsekkel jön, melyek szövegét ma is kívülről fújja. Továbbá játszik a lemezén Bob Marleyt, koncerten Jimi Hendrixet, egy újabb maxin Beatlest és Black Sabbathot nyom, ugyanakkor a modern elektronikában is otthonosan mozog.
A különféle irányokba történő, megnyerő zenei kalandozások ellenére bevallom, többet vártam az új anyagot beharangozó Spiritualized kislemeztől. Az album előremutató, újító voltára vonatkozó Vanguard lemezcím valahogy nem akart átjönni az eléggé szokványosnak tűnő gitárzenén. Szerencsére a muzsikák az album összességében abszolúte ellentétes képet mutatnak, hisz a többi tizenegy számból mindössze egy félben találtam kivetnivalót. Quaye énekhangja felnőttebbé vált, zenéi tágasabbak lettek, és noha írt egy sor remek slágert, a finoman skizoid szófosás és a kísérletezgetés is visszaköszön. Pozitív a javából - summáz a szerző, s bár második gyereke után tényleg jócskán visszavett a drogból és a piából, maradjunk annyiban, hogy ez a mostani lemeze még mindig az a jóféle, betépett popzene.
- bogi -
Epic/Sony, 2000
