Lemez: Hacsak nem (Neil Young: Road Rock vol. 1)

  • - bogi -
  • 2001. január 11.

Zene

"Ez a kilencszázadik koncertlemeze"; "Youngtól nem lehet elég élő felvételed" - állítják pro és kontra a Road Rock kritikusai. Valóban, csak az utóbbi évtizedben három és fél Weld és Arc című mini CD (1991), MTV Unplugged (1993), Year Of The Horse (1996) hivatalos Neil Young-koncertalbum jelent meg, tehát éppenséggel nem szűkölködünk hasonló produkciókban. Másrészt viszont a rockzene színterén megszokottól ugyancsak eltérően a már elaggott Young (56) egyre derekabban adja.
"Ez a kilencszázadik koncertlemeze"; "Youngtól nem lehet elég élő felvételed" - állítják pro és kontra a Road Rock kritikusai. Valóban, csak az utóbbi évtizedben három és fél Weld és Arc című mini CD (1991), MTV Unplugged (1993), Year Of The Horse (1996) hivatalos Neil Young-koncertalbum jelent meg, tehát éppenséggel nem szűkölködünk hasonló produkciókban. Másrészt viszont a rockzene színterén megszokottól ugyancsak eltérően a már elaggott Young (56) egyre derekabban adja.

A torontói születésű gitáros, énekes, zongorista 35 éves pályafutás és legalább ugyanennyi album után immáron igazán megtehetné, hogy kissé megpihen két kiadványa között. Ehelyett a kiváló Silver & Gold után még gyorsan egy újabb 2000-es datálású lemezzel zárja az évezredet; gondolta, hogy nézne ki tőle egy halk szavú búcsúzás, azért csak odateszi már a rockos szignót is.

Úgy vélem, a bíráló hangok valójában pont ezen a rockdolgon, vagyis annak milyenségén akadtak fenn. Ugyanis ezúttal nem az egy szál gitáros trubadúrt, de nem is a sokak által áhított mániákus gitárnyűvőt, a grunge szülőatyját hallhatjuk, hanem egy családi rockalbum tárul elénk. Barátok és rokonok - hirdeti a korong alcíme, és a Crazy Horse (Young állandó kísérőzenekara) helyett egy fehér- holló-számba menő zenekari fotó látható a belső borítón. Ilyen sugárzó sápadt arcúakat, ehhez fogható összetartozást csak elvétve lehet látni: együtt férj, feleség (Astrid Young vokál), tesó (Pegi Young vokál) és a haverok (Ben Keith gitárok, Spooner Oldham - billenytűs hangszerek, Donald Duck Dunn - a basszeros Blues Brother és Sim Keltner dobos).

Szóval a pár masszívabb hangzású nóta ellenére tényleg hiányzik a heves vágtájú őrült ló, én ellenben pont ezzel a fajta ráérős poroszkálással rokonszenvezek jobban. Az itt szereplő hosszú túrákon (a nyolcból három szám kitesz negyven percet) nem a régóta bevett feedback-őrületek köszönnek vissza, most valahogy bensőségesebb Young és kompániájának pszichedéliája. A lemezt nyitó Cowgirl In The Sand úgy harminc éve született, közel húszperces mostani verziója viszont "nem igazán haladható túl, ha csak nem vagy Jimi Hendrix" - szól a netről egy közelítő vélemény. A szerintem csúcspontnak számító Words (az 1972-es Harvest-lemezről) mindössze tizenegy percére ismét csak öröm idézeteket citálni: "hihetetlen, hogy lehelnek öreg fiúk új életet a klasszikus rockba", illetve "műfajában nem nagyon találsz jobbat".

A Peace Of Mind megindító balladája mellett külön említést érdemel még a pretenderses Chrissie Hynde-duett, az All Along The Watchtower című Bob Dylan-szerzemény. További kiemelendő élmény ugyan nem ér minket az album hallgatása során, de háromnegyed órányi tökély után nem kötözködnék.

Mondják, Young a legjelentősebb rockköltő Dylan óta. Megjegyzem, pont a Words című szám gitárhangjai vágják sutba elemi erővel a lírikus szavait, így sokkalta inkább a muzsika válik igéző poézissá.

- bogi -

Reprise/Warner, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.