Me One: As Far As Im Concerned
Ha az előadó nevében szereplő Én és az egyes szám kapcsán egy szokványos No. 1 rapsztár attitűdje - szétkúrom, lerabolom, kicsinálom stb. - jönne le valakinek, hát alaposan melléfog. Az elnevezés korrekt írásmódjáról - borítón a kis m és kis e felett az 1-es kitevőként szerepel - sokkal inkább Einstein relativitástétele ugrik be, és nem is járunk messze az igazságtól, ha Eric Martinban napjaink egyik legintelligensebb, újonc szövegelőjét köszöntjük.
Szándékosan nem rappert mondok, mivel az angliai illetőségű fiatalemberéhez fogható bársonyos hang többnyire nem az említett műfaj sajátja, főleg ha ezen orgánum éneklésre is jócskán hasznosul. De akkora állatságot se állítanék, hogy a srác "a brit reggae jövőjeként közelebb áll a Fugeeshoz, mint Finley Quaye-hez". A tekintélyes szigetországi szaklap kritikusának több szamárságot sikerült összehoznia egy huzatra, köztük a legnyilvánvalóbbat: ezek a dalok távolról sem reggae-re építkeznek. Bár Martin a jóistent Jahként emlegeti, és muzsikájának vibrációja meglehetősen pozitív, a lemez anyaga elsősorban hip-hop alapokra és funky groove-okra támaszkodik, az éneket tekintve pedig a popmelódiák és soulharmóniák dominálnak.
Hasonlítgatások terén tehát sokkal inkább az Arrested Development-, Spearhead-vonalon ildomos elindulni, esetleg az album illusztris vendégeinek nyomán, bár az értelmesebb rap krémjéhez tartozó Guru (Gang Starr) és Dice (The Roots) keménysége inkább elvesz, mint hozzátesz a produkcióhoz.
Mindazonáltal tény, hogy szerepel a lemezen egy kifejezetten wyclefesre sikeredett nóta (Frenemy), de a kijáró respekt meg minden ellenére a Fugees-főnök frissen kijött anyaga nemigen közelíti meg a szóban forgó album szintjét. Mert megmondom Me One: ez a lemez egy szintetikusmentes, instant klasszikus, az van.
Island/Universal Music, 2000
Patrice: Ancient Spirit
Ha már az előzőekben is óvatoskodtam, most komoly bajban leszek, hogy visszafogjam lelkendezésem. Hiszen épp csak pár napja, hogy a kezembe került ez az ´si lélek címre keresztelt lemez, ám azóta nemegyszer kaptam fel a fejem, vagy ébredtem még reggel is arra: már megint honnan a francból szólhat, senki se indította el! Innen belülről, úgy tűnik, de nyilván megzavarodtam.
A havi pár tucatnyi, elérhető közelségben lévő és jónak vélt lemezújdonságot mondjuk egyszer, ha végig bírom hallgatni, maximum a kiemelkedő számokkal újrázok, kizárólag a kedvenceknek jár három alkalom. A Patrice-nál úgy nagyon az elején, körülbelül tíznél tartok, tehát vagy durván cserbenhagyott az érzékelésem, vagy tényleg tud valami lélekzet-visszafojtót a kölyök.
Pedig egyáltalán nem úgy fest, mint az album címe: hisz csupán egy szimpatikus, afrofejű, húszéves fiú néz ránk a borítóról. Ráadásul hamburgi illetőségű, ami a reggae műfajában kifejezetten hátrány, az ősrajongók előszeretettel fitymálják a nem jamaicai származású zenészeket. Mindennek a tetejében emberünk nem is kifejezetten a tradicionális reggae kategóriájában nyomul, muzsikájában szépen összekutyulja a hip-hop, az akusztikus folk, a hagyományos soul, a ragás dance-hall, továbbá a modern elektronikus zenék hangzásvilágát.
Na de ki vevő erre a mismásra? Hát Chris Blackwell biztosan, mivel az Island Records egykori főnöke (manapság a Palm Tree kiadó direktora) a megjelenést követően elsőként rohant Patrice-hoz, ugyan írjon alá már őneki. Tudvalevő, harminc éve Blackwell fedezte fel Bob Marleyt a világ számára, és lehetőségeihez mérten ma sem adja alább. De maradjunk még Marleynál, miután az áttételes kötelék mellett közvetlen kapcsolatot is találunk a Patrice-lemezzel. Az album vendég-vokalistája az exnej Rita Marley bandájában énekel, az öregfiú fúvósválogatott pedig a legendás jamaicai Skatalites zenekar négy tagjából verbuválódott, akik anno a reggae-királlyal is felléptek.
Persze a sorolt zenészek jelenléte még semmiképp sem magyarázná a produceri sietséget, a háttérben hallhatókra összességében nem futja többre egy "korrekt" jelzőnél. Ellenben semmi sem tudja Jamaicát jobban behozni - állítja egy találó méltatás, ami tényleg oké, ha ezen egy látszólag egyszerű, megmagyarázhatatlan életigenlés és örömérzés spontán áramlását értjük. Ebben a tekintetben az ifjú Patrice dallamvezetése elképesztő, és valószínűleg idővel a hangja is legalább Marley-mód beérik, sőt tovább megyek, potenciálisan akár meg is haladhatja a mestert. Részemről drukkolok Blackwellnek, szerződéssel vagy a nélkül, mindegy, csak érje meg.
Sony Music, 2000
- bogi -
