Lemez: "Érzem a jelenlétét"(D´Angelo: Voodoo)

  • - bogi -
  • 2001. március 1.

Zene

- "Honnét kerül ez a sok mocsok a zenédbe, miért kutakodsz ennyire a mélyén?"

- "Mert a Földön élek. Egyébként csak a most menő R&B-khez képest szokatlan és koszos a muzsikám. Nekem George Clinton (ex-Funkadelic) funkkoncepciója az alap: ha szükséges, akár a kezedet is fel kell dugnod a seggedbe, hogy kirángasd magadból a szart."

D´Angelo saját Voodoo-definíciója nem kimondottan egy tipikus Grammy-díjas lemezt jellemez, noha éppen most kettőt is besöpört vele: övé lett az év R&B-albuma, az Untitled (How Does It Feel) pedig a legjobb R&B-dal a férfi énekes kategóriában.

"Egyszerűen nem adhatták másnak - szakértett egy barátom -, a többi jelöltnek lett volna ciki. A zenei zseni fölötti kategóriát ugyanis D´Angelónak hívják." Aztán itt van Trevor Nelson, az MTV sztárriportere, válogatáslemezek szerkesztője, a fekete urban zenék egyik legnagyobb nevű megmondóembere, aki D´Angelo Brown Sugar (1995) című debütáló anyagát öt évig nem vette ki CD-játszójából, és közlése szerint szinte egyedül ez az album tartotta benne a hitet, hogy menthető még a soul. Nos, számomra azért akadt még jó pár kedves lemez ezen a palettán, de hagyjuk meg, ez a jelenleg 25 éves srác valóban egyedülálló dolgokat művel a neosoulnak titulált miafenében.

Michael D´Angelo Archer ötéves korában kezd zongorázni, és tizenöt évesen már abban a richmondi templomban irányítja a kórust, ahol az apja és a nagyapja is prédikált. (Felemlegetett eszelős gospel-hangszerelései ezerrel köszönnek vissza a mai számaiban.) Rá három évre a Jasons Lyrics című film általa szerzett főcímdalát vagy ötven R&B-világsztár kórusa énekli lemezre. Az említett első nagylemezét javarészt egyszemélyes bandaként veszi fel: billentyűs hangszereken, gitáron, basszuson és dobon játszik, ő a zeneszerző és a producer is. A Brown Sugar egyszerre tiszteleg a nagy elődök, Stevie Wonder, Marvin Gaye, Curtis Mayfield, Smokey Robinson (utóbbinak a Cruisin´ című dalát fel is dolgozza) előtt, és hordozza a rap-kortársak nyerseségét, profánságát (például a Shit, Damn, Motherfucker eposzban). D´Angelo bármiféle médiafogást mellőző Marvin Gaye-parája hűen tükrözi az énekes érzelmi cizelláltságát: miután ´84-ben Gaye-t az apja agyonlőtte, a még kisfiú D´Angelo többé képtelen volt meghallgatni az idol dalait, amint megszólalt egy Gaye-nóta a kocsirádióban, azonnal visítozni kezdett, hogy kapcsolják ki, rémálmai voltak, pszichiáterhez kellett hordani, és a mai napig fél a tükörbe nézni: "Nem, nem hiszem azt, hogy én vagyok Marvin, de érzem a jelenlétét, valahogy tudom, hogy ott van..."

A kislemezslágerek (Brown Sugar, Lady) és a kétmillió példányban elkelt nagylemez számos zenei díjat, az R&B általa felállított új mércéje pedig rengeteg koprodukciós és meghívásos munkát hozott.

A soundtrackek és tribute-albumok (Marvin Gaye, Duke Ellington) mellett D´Angelo vendégszerepelt Lauryn Hill, B.B. King, Erykah Badu és Common lemezén, fellépett David Sanbornnal és Eric Claptonnal, a Holyfield-Lewis bokszmeccsen pedig ő énekelte az amerikai himnuszt. Az ő fényképe kapott helyett továbbá a Body & Soul: The First Black Book címen megjelent, prominens afrikai-amerikai személyeket bemutató könyv borítóján. Magánéletében a műfaj egyik legtehetségesebb énekesnőjével, Angie Stone-nal való ismeretsége hozott változást, mivel kapcsolatuk nemcsak zeneileg, hanem két gyermekben is gyümölcsözött.

Mindezzel együtt így is elég hosszú szünetnek tűnt a második lemez megjelenéséig eltelt öt év. A kiadó ugyan többször is behirdette az albumot, a szerző azonban mindannyiszor beintett: "Akkor lesz majd kész, amikor én azt mondom, nem dobálhatok csak úgy mindent össze." D´Angelo tökéletességre való törekvésére vall, hogy ´99 elején egy már befejezett anyagot vágott a kukába, s kezdte elölről az összes vokális rész feléneklését. Mindezt Jimi Hendrix Eletric Ladyland nevű New York-i stúdiójában, ugyanazokat a mikrofonokat használva, mint a gitárhős egykoron, szóval ismét kísért a múlt rendületlenül. Retroérzésünket növelhetnék az interjúkban elejtett hivatkozások: Ohio Players, The Meters, Sly and the Family Stone, a lemezen szereplő Roberta Flack-feldolgozás (Feel Like Makin´ Love) vagy éppen a nyíltan Prince előtt tisztelgő, Grammyt hozó Untitled. Az összhatás azonban mégis teljesen újszerű, a végeredmény az összes kritikus szerint túlhaladta a mestert, akit egykoron artistnak hívhattunk.

Pedig az eszközpark semmi forradalmit nem mutat: domináló Fender Rhodes, hangsúlyos fúvós- és kórusrészek, meghívott dzsesszzenészek, mint például Roy Hargrove; hip-hop arcok: DJ Premier (Gangstarr), a dobos Ahmir Thompson (The Roots) és rapperek: Redman, Method Man, a soulosabb vonalból Raphael Saadiq (Toni Tony Toné); négy számnak pedig Angie Stone a társszerzője. Látszólag minden a bejáratott sémák szerint történik, valahogy mégis ingoványos területre tévedünk. Bár ez a jellemzően hagyományos, élő hangszerelés ellenére a radikális zenei megoldásokban is tetten érhető, részemről inkább azt a hallucinogén érzetet emelném ki, amit ez a nyolcvanperces lassú folyam felhoz a tudatalatti bugyraiból.

Tény, hogy mifelénk nem ilyen hardcore anyagról álmodnak a kommersz rádiók. Némelyeknek kényelmetlen érzései támadhatnak a voodoozás során, amit a "nem igazán jön be, de úgy hangzik, mintha művészet lenne, tehát biztos jó" sznobsággal szokás elütni. Ezért mondhatta a barátom, hogy az amerikai akadémiának valójában fogalma sincs, miért kapta a díjakat D´Angelo.

- bogi -

Cheeba Sound/EMI, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.