Lemez: "Érzem a jelenlétét"(D´Angelo: Voodoo)

szerző
- bogi -
publikálva
2001/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

- "Honnét kerül ez a sok mocsok a zenédbe, miért kutakodsz ennyire a mélyén?"

- "Mert a Földön élek. Egyébként csak a most menő R&B-khez képest szokatlan és koszos a muzsikám. Nekem George Clinton (ex-Funkadelic) funkkoncepciója az alap: ha szükséges, akár a kezedet is fel kell dugnod a seggedbe, hogy kirángasd magadból a szart."

D´Angelo saját Voodoo-definíciója nem kimondottan egy tipikus Grammy-díjas lemezt jellemez, noha éppen most kettőt is besöpört vele: övé lett az év R&B-albuma, az Untitled (How Does It Feel) pedig a legjobb R&B-dal a férfi énekes kategóriában.

"Egyszerűen nem adhatták másnak - szakértett egy barátom -, a többi jelöltnek lett volna ciki. A zenei zseni fölötti kategóriát ugyanis D´Angelónak hívják." Aztán itt van Trevor Nelson, az MTV sztárriportere, válogatáslemezek szerkesztője, a fekete urban zenék egyik legnagyobb nevű megmondóembere, aki D´Angelo Brown Sugar (1995) című debütáló anyagát öt évig nem vette ki CD-játszójából, és közlése szerint szinte egyedül ez az album tartotta benne a hitet, hogy menthető még a soul. Nos, számomra azért akadt még jó pár kedves lemez ezen a palettán, de hagyjuk meg, ez a jelenleg 25 éves srác valóban egyedülálló dolgokat művel a neosoulnak titulált miafenében.

Michael D´Angelo Archer ötéves korában kezd zongorázni, és tizenöt évesen már abban a richmondi templomban irányítja a kórust, ahol az apja és a nagyapja is prédikált. (Felemlegetett eszelős gospel-hangszerelései ezerrel köszönnek vissza a mai számaiban.) Rá három évre a Jasons Lyrics című film általa szerzett főcímdalát vagy ötven R&B-világsztár kórusa énekli lemezre. Az említett első nagylemezét javarészt egyszemélyes bandaként veszi fel: billentyűs hangszereken, gitáron, basszuson és dobon játszik, ő a zeneszerző és a producer is. A Brown Sugar egyszerre tiszteleg a nagy elődök, Stevie Wonder, Marvin Gaye, Curtis Mayfield, Smokey Robinson (utóbbinak a Cruisin´ című dalát fel is dolgozza) előtt, és hordozza a rap-kortársak nyerseségét, profánságát (például a Shit, Damn, Motherfucker eposzban). D´Angelo bármiféle médiafogást mellőző Marvin Gaye-parája hűen tükrözi az énekes érzelmi cizelláltságát: miután ´84-ben Gaye-t az apja agyonlőtte, a még kisfiú D´Angelo többé képtelen volt meghallgatni az idol dalait, amint megszólalt egy Gaye-nóta a kocsirádióban, azonnal visítozni kezdett, hogy kapcsolják ki, rémálmai voltak, pszichiáterhez kellett hordani, és a mai napig fél a tükörbe nézni: "Nem, nem hiszem azt, hogy én vagyok Marvin, de érzem a jelenlétét, valahogy tudom, hogy ott van..."

A kislemezslágerek (Brown Sugar, Lady) és a kétmillió példányban elkelt nagylemez számos zenei díjat, az R&B általa felállított új mércéje pedig rengeteg koprodukciós és meghívásos munkát hozott.

A soundtrackek és tribute-albumok (Marvin Gaye, Duke Ellington) mellett D´Angelo vendégszerepelt Lauryn Hill, B.B. King, Erykah Badu és Common lemezén, fellépett David Sanbornnal és Eric Claptonnal, a Holyfield-Lewis bokszmeccsen pedig ő énekelte az amerikai himnuszt. Az ő fényképe kapott helyett továbbá a Body & Soul: The First Black Book címen megjelent, prominens afrikai-amerikai személyeket bemutató könyv borítóján. Magánéletében a műfaj egyik legtehetségesebb énekesnőjével, Angie Stone-nal való ismeretsége hozott változást, mivel kapcsolatuk nemcsak zeneileg, hanem két gyermekben is gyümölcsözött.

Mindezzel együtt így is elég hosszú szünetnek tűnt a második lemez megjelenéséig eltelt öt év. A kiadó ugyan többször is behirdette az albumot, a szerző azonban mindannyiszor beintett: "Akkor lesz majd kész, amikor én azt mondom, nem dobálhatok csak úgy mindent össze." D´Angelo tökéletességre való törekvésére vall, hogy ´99 elején egy már befejezett anyagot vágott a kukába, s kezdte elölről az összes vokális rész feléneklését. Mindezt Jimi Hendrix Eletric Ladyland nevű New York-i stúdiójában, ugyanazokat a mikrofonokat használva, mint a gitárhős egykoron, szóval ismét kísért a múlt rendületlenül. Retroérzésünket növelhetnék az interjúkban elejtett hivatkozások: Ohio Players, The Meters, Sly and the Family Stone, a lemezen szereplő Roberta Flack-feldolgozás (Feel Like Makin´ Love) vagy éppen a nyíltan Prince előtt tisztelgő, Grammyt hozó Untitled. Az összhatás azonban mégis teljesen újszerű, a végeredmény az összes kritikus szerint túlhaladta a mestert, akit egykoron artistnak hívhattunk.

Pedig az eszközpark semmi forradalmit nem mutat: domináló Fender Rhodes, hangsúlyos fúvós- és kórusrészek, meghívott dzsesszzenészek, mint például Roy Hargrove; hip-hop arcok: DJ Premier (Gangstarr), a dobos Ahmir Thompson (The Roots) és rapperek: Redman, Method Man, a soulosabb vonalból Raphael Saadiq (Toni Tony Toné); négy számnak pedig Angie Stone a társszerzője. Látszólag minden a bejáratott sémák szerint történik, valahogy mégis ingoványos területre tévedünk. Bár ez a jellemzően hagyományos, élő hangszerelés ellenére a radikális zenei megoldásokban is tetten érhető, részemről inkább azt a hallucinogén érzetet emelném ki, amit ez a nyolcvanperces lassú folyam felhoz a tudatalatti bugyraiból.

Tény, hogy mifelénk nem ilyen hardcore anyagról álmodnak a kommersz rádiók. Némelyeknek kényelmetlen érzései támadhatnak a voodoozás során, amit a "nem igazán jön be, de úgy hangzik, mintha művészet lenne, tehát biztos jó" sznobsággal szokás elütni. Ezért mondhatta a barátom, hogy az amerikai akadémiának valójában fogalma sincs, miért kapta a díjakat D´Angelo.

- bogi -

Cheeba Sound/EMI, 2000

szerző
- bogi -
publikálva
2001/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...