Bár e lemezajánló még év végi adósság, időzítése annyiban mégis indokolt, hogy Helen Folsade Adu énekesnő ezen lapszám megjelenésének hetében ünnepli 42. születésnapját. Kap is a koráért, szegényem, rendesen, új lemeze kapcsán olvastam a világhálón: "Öreg banya már ez a Sade, idejétmúlt zenei alapokkal próbálkozik, a groove-ok meg eltűntek a nótáiból..." Hogy miért nem az ilyennek vágja szanaszéjjel a számítógépét a szerelemvírus!?

Bár e lemezajánló még év végi adósság, időzítése annyiban mégis indokolt, hogy Helen Folsade Adu énekesnő ezen lapszám megjelenésének hetében ünnepli 42. születésnapját. Kap is a koráért, szegényem, rendesen, új lemeze kapcsán olvastam a világhálón: "Öreg banya már ez a Sade, idejétmúlt zenei alapokkal próbálkozik, a groove-ok meg eltűntek a nótáiból..." Hogy miért nem az ilyennek vágja szanaszéjjel a számítógépét a szerelemvírus!?

Nos, részemről a fentiek szöges ellentétéről tudok csak beszámolni. Kábé három hónapja akadtam el a távkapcsolómmal egy francia tévécsatornán, nézd már, mondom, Sade-emlékműsort nyomatnak. De aztán hamarosan kiderült, hogy a lelkemadta egy ténylegesen élő műsorban szerepelt, ahol is elbűvölőbbnek tetszett, mint valaha, ráadásul nyolc év után végre ismét kiadott egy albumot.

Nem a közelmúltban jött ki a Love Deluxe (1992), az fix, a debütáló Diamond Life-ra (1984) meg már mint klasszikus kövületre emlékszem. Caklipakli négy sorlemezének - az említettek mellett Promise (1985) és Stronger Than Pride (1988) - a lényegét elég könnyű summázni: lehettem én metálos, punk vagy éppen új hullámos, az hétszentség, hogy a Sade-számokra szeretkeztem legtöbbször. Valószínű különben, hogy mások is lehettek így ezzel, egy tréfásabb elemző szerint a 80-as évek végi generációs robbanás egyenesen Sadénak köszönhető. A hidegnek egyáltalán nem titulálható, mégis coolnak (soul, latin, acid jazz plusz miegyebek) nevezett stílus királynője jócskán részesült hivatalos elismerésben: begyűjtött egy Grammy-díjat, tucatnyi sikere vezette a slágerlistákat, és eladott vagy negyvenmillió lemezt.

A nigériai apától és angol anyától született Sade négyéves korától a szigetországban nevelkedett, a 90-es években egy ideig Madridban élt, a legutolsó információm szerint pedig Jamaicába helyezte át rezidenciáját. Utóbbi hír legalább magyarázza az új anyag címét, ugyanis a Lovers Rock a reggae őshazájában külön műfajt jelöl. Kedvenc tánczenémről, a reggae szerelmes dalos ágáról van szó, amelyet Marley definíciója szerint az örömteli ütem, a szomorú szöveg és a pozitív üzenet (vibráció) jellemez. Ez a Sade-lemez ellenben közel sem tánczene, reggae-elemek csupán elvétve fedezhetők fel benne, örömittas ritmusokkal nem igazán találkozhatunk. Nem is sikerült beleszeretnem a metrón és villamoson megtett első pár kör alkalmával, viszont annál nagyobbat ütött késő esti meghallgatásakor. Azonnal a helyére került minden: Sade, bár mélyebbre nyúlt, kétségkívül feljebb ért, hangjával valamiképp még akkor is képes szárnyalni, ha a dal témája éppenséggel gödörbe taszítana. Zenéje minimál és meditál, szövegeiben egy eddig kevésbé hangsúlyos, magasabb szemszög mutatkozik.

Ahogy a Lovers Rock-stílus tetőfokán a szerelmi vallomás célszemélye behelyettesíthető, magyarán nem egyértelmű, hogy az odaadás kinek vagy minek szól valójában, címadó szerzeményében Sade is ugyanígy tesz. S noha nem nevezi meg, mégis belengi az egész albumot.

- bogi -

Epic/Sony, 2000