- greff -

Idősebb korukra Kevin Shieldst, J Mascist és Thurston Moore-t immár nemcsak a Fender Jazzmaster gitárok fetisizálása és az ezerszínű zaj teremtésében elért kimagasló eredményeik kötik össze, hanem az is, hogy saját nevük alatt megjelentetett kései munkáikon erőteljesen az anyazenekaraiknál csendesebb és tradicionálisabb irány felé mozognak - és hogy ezekkel a lemezekkel meg sem tudják közelíteni a My Bloody Valentine, a Dinosaur Jr és a Sonic Youth anyagainak izgalomfokát. Ez persze nem jelent automatikusan értéktelen perceket.

Hosszú évekkel a Védett férfiak és a Szexmisszió után a hímek kiradírozása a bolygóról kevéssé tekinthető originális elképzelésnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy Brian K. Vaughan író ne hozhatna ki nagyon is sokat az ötletből.

Miközben Dave Grohl tizenhét éve futtatott, mindmáig töretlenül sikeres zenekarától igazán nem nagy kihívás négy-öt (vagy akár kétszer ennyi) erős dalt felidézni, az sem tagadható el, hogy az egészen kiváló dobosból magát korrekt gitáros-énekessé átképző figura egyúttal a töltelékgyártás egyik nagymestere is. A legnyilvánvalóbban a Fighters 2005-ös, gyakorlatilag végighallgathatatlan dupla lemezén (In Your Honor) mutatkozott meg e szomorú tény, de a langyos számok serege minden esetben elnehezíti a közel kerülést a zenekar lemezeihez, és ez alól a Wasting Light sem jelent üdítő kivételt.

Masami Akita minden szempontból eleget tesz az őrült japán zenészekkel kapcsolatban világszerte kialakult elvárásoknak: harminc év alatt több mint 250 kompromisszummentes lemezt töltött tele zörejekkel-zajokkal, ráadásul úgy néz ki, mintha egy kiöregedett szamuráj és a Ringu-filmek kísértetlányának pokoli fúziója volna. A hajó gyomrában a múlt szerdán hazánk (az undergroundban) méltán világhíres fia, Pándi Balázs társaságában adott - New Yorkban rögzített koncertlemezük megjelenésének alkalmából - improvizatív, nevezzük így, koncertet.

Andy McCoyt és Michael Monroe-t, a skandináv rock and roll legnagyobb hatású figuráit kétségkívül remek dolog volt újra egy színpadon látni, de a Hanoi Rocks egyre sápadtabb lemezeket gyártott a tisztességes 2002-es visszatérése után - az örökmozgó énekes tehát jó érzékkel váltott ismét szólóra még azelőtt, hogy zenekarával együtt a teljes érdektelenségbe süllyedt volna. Azt már a korábbi szólóanyagai (különösen az 1989-es Not Fakin' It) vagy a Demoliton 23 név alatt kihozott lemeze is meggyőzően bizonyította, hogy Monroe hibátlan érzékkel képes szerzőtársakat választani maga mellé, és az így ötven felé egyre inkább Esztergályos Cecília sosem volt húgának tetsző finn férfiú ezúttal sem nyúlt mellé: az új lemez számainak döntő többségét Gingerrel, a The Wildhearts dalformáló géniusznak tartott énekes-gitárosával íratta meg.

A popzenei trendek megbízhatóan sebes mozgását észben tartva felettébb logikusnak tűnt, hogy 2011 lesz az év, amikor a brit neo soul hullám most már aztán végképp kifullad, de Adele Adkins január végén megjelent lemeze magabiztosan keresztülhúzta keserű számításunkat: a fiatal énekesnő (a lemezcím ezúttal is, mint a bemutatkozó 19 esetében az aktuális életkort jelzi) második dobása nemcsak a zsáner egyik legerősebb darabja lett, hanem az eladási listákon is szépen tarol. A dalait ezúttal nagyjából Amy Winehouse dögös és felvillanyozó soul-popja és Fiona Apple mélyen érzéki zongorás borongásai közé belövő énekesnő whiskyszerűen füstfogta, a lehető legmagabiztosabban uralt altja önmagában kész csoda, de Adele szerencsére a dalformálásra is éppúgy odafigyel, mint a virtuóz hangképzésre.

Noha a Social Distortiont a kaliforniai melodikus punk meghatározó szereplőjeként, illetve mára egyik utolsó, még aktív alapító atyjaként tartják számon, a zsáner fel-le hullámzó népszerűsége nem érintette meg különösebben a harmincéves zenekart. Mike Ness énekes-gitárosba (képünkön) szorult ugyanis annyi különlegesség, hogy évtizedeken át is lebilincselő maradhasson.

Alighanem még a stílus legelkötelezettebb hívei is egyetértenek abban, hogy a garázsrock elsősorban nem a kimagasló énekhangokról szól. Kivételek persze vannak - Mick Collins a Dirtbombsból például elég nagy király.

Ha a nagy hatású hetvenes évekbeli csajbanda viselt dolgai felől Floria Sigismondi játékfilmjéből tájékozódunk, két fő állításhoz fogjuk magunkat hozzásegíteni: a zenekarban csak Joan Jett és Cherie Currie számított, és a Runawaysnek csupán az első lemeze volt említésre méltó (az is csak azért, mert rajta volt a Cherry Bomb). Mindkettő fájdalmas csúsztatás - még akkor is, ha tudjuk: az első nem az alkotókon múlott, hiszen sem (a Joan Jett-tel vagy harminc éve fasírtban lévő) Lita Ford, sem Jackie Fox nem adott engedélyt rá, hogy két villanásnál többet mutogassák őket a vásznon. Sigismondi munkája persze mindezzel együtt is lehetett volna érdekes.

A nagyközönséghez is eljutó kortárs trash-filmek (egykor) jó nevű rendezői számára a kikacsintós irónia volt úgyszólván a gumikesztyű, amellyel a bőrüket óvták, amikor könyékig hatoltak a szeméthegybe. Ragadozóhalas kis mocsokságában a Magasfeszültséggel pár éve feltűnt Alexandre Aja viszont sikerrel igyekszik elhitetni velünk, hogy nem fél a ragadós foltoktól.