Sok száz magazininterjú és riport, számos szakkönyv és híradós anyag után az amerikai rendezőpáros dokumentumfilmje a norvég black metal zenészek súlyos bűncselekményekkel tarkított süvölvényéveiről erősen megkésett vállalkozás. De nem ez a legfőbb gond vele. Filmjükben a megannyi hangulatos kép, az előásott archív felvételek, Bjarne Melgaard képzőművész bevonása és legfőképp a jó érzékkel kiválasztott két főhős végül is képes annyit adni, hogy az felülírja az ezerszer hallott fordulatokkal kiváltott unalmat. A döbbenetes alkotói restség azonban menthetetlen.
A Darkthrone-ból ismert Fenriz az egyszerűbb eset: ő itt az emberarcú black metal megszemélyesítője. Magának való, de kedves sörissza, aki bolhapiacon túr új diktafon után (csak semmi digitális!), elbandukol a hírhedt zenészek gyűjtőhelyeként ismert oslói Elm street bárba, bekukkant az épületbe, ahol egykor a mozgalom számára meghatározó Helvete lemezbolt székelt és így tovább. Fenriz jól mutat a hóban, és szórakoztatóan fecseg. A templomégetésekben vagy egyéb gonoszságokban nem vett részt, és tökéletesen apolitikus figurának vallja magát. Nem ő az tehát, akit érdemes lenne jól sarokba szorítani - de azt azért megtudakolhatták volna tőle, hogy mai fejjel mit gondol arról a 94-es Darkthrone-lemezen virító Norsk Arisk Black Metal (arisk egyenlő árja) feliratról.
A sötét oldal legfőbb embere a filmben Varg Vikernes (képünkön), aki a forgatás idején még a zenésztársa agyonszúrásáért és gyújtogatásért rámért huszonöt éves büntetését töltötte a trondheimi börtönben (végül 16 év után 2009-ben szabadult). Vikernes hihetetlenül szuggesztív, jó retorikai képességekkel és príma angolsággal beszélő figura - és az őt hallgató filmkészítők egyetlenegyszer sem mernek még a legszolidabb módon sem visszakérdezni. Nem minden mozzanat igényel persze extra kommentárt a filmben. Annak egyszerű bevágása például, amikor a Hellhammer nevű dobos szimplán csak "kibaszott köcsögként" referál az egyik zenészcimborája által Lillehammerban meggyilkolt szerencsétlen meleg férfira, bőven elégséges a jellemfestéshez. Vikernes azonban nem ilyen primitív. Ül ott veled szemben, és halál udvariasan, nyugodtan (mert hiszen közbevetések nélkül), nagy kedvvel nyomja és nyomja baromságait a háborúról, a pusztításról meg a más kultúrák kártékonyságáról. Gyilkosságának éjjelére is egyedül az ő nézőpontjából láthatunk rá - pedig a nyomozásban részt vevők alighanem gyorsan rámutathattak volna, hogy mely pontokon hazudik. De engem még sok egyéb is érdekelt volna: például, hogy az egy időben a börtönben röhejes operettnácinak öltöző, nyilvánvalóan antiszemita, bűnbánat nélküli gyilkosnak miért pont az fáj, ha lenácizzák. Ahogyan az sem lett volna utolsó, ha utánamennek, mégis kik és miért adnak pénzt arra Oroszországból, hogy Vikernes nyomtatásban is megjelentethesse szamárságait (mely tényről amúgy nem ebből a filmből értesülhetünk). De a legrosszabbak azok a pillanatok, amikor azt kell éreznünk, hogy nem csupán passzivitásról van szó, hanem arról, hogy az alkotók engedik magukat elbűvölni: amikor például Vikernes Amerika- és globalizációellenes nézeteiről vall, arra a filmkészítők egyedül azzal reagálnak, hogy vágóképeket pergetnek az Oslo utcáira "rátelepedő" gyorséttermekről.
Ennyire érdekes témáról ennyire rossz filmet igen ritkán láthatunk.
Factory 25, 2010
