lemez - THE BELLRAYS: BLACK LIGHTNING

  • - greff -
  • 2011. február 3.

Zene

Alighanem még a stílus legelkötelezettebb hívei is egyetértenek abban, hogy a garázsrock elsősorban nem a kimagasló énekhangokról szól. Kivételek persze vannak - Mick Collins a Dirtbombsból például elég nagy király.
Alighanem még a stílus legelkötelezettebb hívei is egyetértenek abban, hogy a garázsrock elsõsorban nem a kimagasló énekhangokról szól. Kivételek persze vannak - Mick Collins a Dirtbombsból például elég nagy király. Vagy itt van Lisa Kekaula a Bellraysbõl. Karcos, tüzes, vad hang az övé, és a hozzáillõ harcos kedv sem hiányzik belõle: mintha a fiatal Tina Turner testét Iggy Pop diabolikus szelleme járná át. Lisát sokan ismerhetik a Basement Jaxx Good Luck címû remek 2004-es slágerébõl (a brit elektronikus duó vendégeként ott volt anno a Szigeten is), de képességei javát azért a Bellraysben nyújtja. És a zenekarnak szüksége is van rá. A tavaly év végén megjelent új lemez egyik dala, a Power To Burn nélküle például semmivel sem lenne több egy újabb (milliomodik) Ramones-gyakorlatnál. Így viszont újra és újra hitetlenkedve tekerhetjük vissza a gitárszóló elõtti részt, mert abban a néhány másodperces üvöltésben annyi minden van, hogy egy egész szakkönyvet tele lehetne írni róla.

A Bellrays dalai a tíz évvel ezelõtti, meghatározó anyagain (Grand Fury; The Red, White And Black) valamivel zabolátlanabbak voltak, de a lendület (a tempósabb témákban) és a hangulatteremtõ erõ (a soulos lassúkban) máig megmaradt. A Black Lightningon nincs mellébeszélés: tíz rövid szám van rajta, és mindegyik jó, bár világrengetõnek azért egyiket se lehet nevezni. De amikor belép az ének, kevés dolog tûnik röhejesebbnek az efféle okoskodásnál.

PiD, 2010

****

Neked ajánljuk