Andy McCoyt és Michael Monroe-t, a skandináv rock and roll legnagyobb hatású figuráit kétségkívül remek dolog volt újra egy színpadon látni, de a Hanoi Rocks egyre sápadtabb lemezeket gyártott a tisztességes 2002-es visszatérése után - az örökmozgó énekes tehát jó érzékkel váltott ismét szólóra még azelõtt, hogy zenekarával együtt a teljes érdektelenségbe süllyedt volna. Azt már a korábbi szólóanyagai (különösen az 1989-es
Not Fakin' It) vagy a Demoliton 23 név alatt kihozott lemeze is meggyõzõen bizonyította, hogy Monroe hibátlan érzékkel képes szerzõtársakat választani maga mellé, és az így ötven felé egyre inkább Esztergályos Cecília sosem volt húgának tetszõ finn férfiú ezúttal sem nyúlt mellé: az új lemez számainak döntõ többségét Gingerrel, a The Wildhearts dalformáló géniusznak tartott énekes-gitárosával íratta meg.
A zene ennek megfelelõen észveszejtõen slágeres, szívszorítóan televokálozott refrénekkel megfejelt lendületes, diszkréten punkos rock 'n' roll - a két nagyszerû alt-countrys lassulást (Gone Baby Gone, All You Need) leszámítva számottevõ meglepetések nélkül, már ha meglepetés alatt valamiféle újkeresést értünk. Az ismert motívumokból ugyanakkor a Ginger-Monroe-páros (meg persze a többiek: Sami Yaffa, a klasszikus Hanoi Rocks-felállás bõgõse, és Steve Conte, aki a jelenlegi New York Dollst is erõsíti) tizenegy ütõs, friss és szellemes számot hegesztett össze, s így a Sensory Overdrive összességében az egyik legelevenebb klasszikus rocklemez, ami mostanában Európa északi vidékérõl eljutott hozzánk.
Spinefarm/Universal, 2011
****
