Lemez - Minimális igazítás - Social Distortion: Hard Times And Nursery Rhymes

  • - greff -
  • 2011. február 17.

Zene

Noha a Social Distortiont a kaliforniai melodikus punk meghatározó szereplőjeként, illetve mára egyik utolsó, még aktív alapító atyjaként tartják számon, a zsáner fel-le hullámzó népszerűsége nem érintette meg különösebben a harmincéves zenekart. Mike Ness énekes-gitárosba (képünkön) szorult ugyanis annyi különlegesség, hogy évtizedeken át is lebilincselő maradhasson.
Pedig a radikális újkeresés sosem jellemezte. Sőt: személyében egy kifejezetten tradicionalista dalszerzőt tisztelhetünk. Munkáiban ugyanakkor ritka tehetséggel volt képes több könnyűzenei hagyományt is bonthatatlan egységgé egybegyúrni. Ahogyan a zenei alapokban összeforr nála a punk lendületes három akkordja a rockabilly és a country stílusjegyeivel, ugyanúgy egyesül alakjában a Johnny Cash-féle, a törvényen kívüliek himnuszait különlegesen szerencsés, szuggesztív énekhanggal hitelesítő megközelítés az 50-es évek zenéibe és tárgyi kultúrájába bódult rock 'n' roll-hívők vagányságával - mely utóbbi a munkástrikóra, hátraolajozott séróra és temérdek régi vágású tetoválásra épülő ikonikus megjelenésében is meghatározó. Nessnek jót tett a korosodás: a fiatal éveit kétségtelenül jellemző pozőrködés szép lassan lekopott róla, a nagy szív és a nagy hang viszont vele maradt. Csak a lendület volt kérdéses: a Social Distortion 2004-ben jelentetett meg utoljára lemezt, és sokáig úgy volt, hogy már csak egy akusztikus körre futja majd neki a stúdióban. A zenekar hetedik lemeze, a pár hete megjelent Hard Times... ezzel szemben a jól ismert Social D-világot nyújtja - minimális igazításokkal.

A lemezt felvezető interjúkban Ness némi tolatást ígért, hátra egészen Johnny Thunders világáig. Az eksztatikus intrót követő nyitószám, az orgonával és vokalistanőkkel megemelt California (Hustle and Flow) még tovább is megy ennél: dől belőle az 1970 körüli Rolling Stones. A bluesos téma jól áll Nessnek, de kezdő számnak pozicionálni nem volt szerencsés - és egyáltalán: ennek az egyébként távolról sem csalódást keltő lemeznek éppen a lassúbb tételek a gyengéi. Ezek az amúgy gondosan kerekre csiszolt dalok (a nyitótémán kívül a Diamond In The Rough vagy a Bakersfield) legföljebb kellemesek, de az a felejthetetlen hatásosság nem jellemzi őket, ami miatt a Social Distortion visszafogottabb szerzeményei (a This Time Darlin', a Down Here With The Rest Of Us vagy legutóbb az Angel's Wings) örök érvényű klasszikusokká nemesedhettek.

A Hard Times...-ban így is maradt elég kraft azért a Machine Gun Blues gengszterromantikájától a Far Side Of Nowhere pehelykönnyű nyári slágerén át a szívhasító Still Alive-ig vagy a Can't Take It With Youig, amellyel Ness valóban fejet hajt Thunders emléke előtt. Csak ügyeljünk rá, hogy ne a 96-os főmű, a White Light, White Heat, White Trash végighallgatása után kezdjük vele az ismerkedést.

Epitaph, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.