- greff -

Bizonyos zenekaroknak a javára válhat a diszkréten szétcsúszott előadásmód, amenynyiben a produkció integráns részét képező elemeket, például az elesettséget vagy mondjuk a szalonspicces eufóriát ezzel tudják jobban kidomborítani. Más esetben azonban csakis a szigorú precizitás képes előcsalni a drámaiságot, és ez utóbbi tételt kevesen értették meg jobban a rocktörténetben Page Hamilton gitáros-énekes-dalszerzőnél.

Fogadni mernék, hogy Eli Roth álmában sem gondolta volna, hogy renoméját egyszer majd, ha akaratlanul is, maga a nagy Lars von Trier billenti helyre. Az Antikrisztus megtekintése után tengermély rokonszenvvel lehetséges csak a Motel-filmek alkotójára gondolni, aki ugyanúgy a primitív hatásprovokálásban utazik, mint most jeles dán kollégája is, ám ő legalább nem kísérli meg filléres portékáját rétegzett művészetnek álcázni.

A Led Zeppelin három évvel ezelőtti londoni koncertjét követően Robert Plant még a korábbiaknál is egyszerűbben válthatott volna jegyet a nosztalgiavonatra, úgyhogy feltétlenül jár neki a tisztelet, amiért mégis inkább a saját ösvényét választotta a kényelmesebb és sokkal jobban is fizető - a hírek szerint az újjáalakuló turnéért kétszázmillió dollár járt volna neki - megoldás helyett (miközben egy pesti vagy bécsi Zep-koncerten magunk is bizonyára ott tömörültünk volna). A hard rock örök érvényű klasszikusainak felidézése helyett Plant inkább Alison Krauss-szal turnéztatta közös, kissé langyos, de világszerte igen sikeres countrylemezüket, a Raising Sandet, majd elkészítette immár kilencedik szólóalbumát.

A Maffiózók és a Sírhant művek a kusza családi viszonyokat ábrázolta, a Twin Peaks a lélek sötét mellékhajóiba zseblámpázott, az L azt tárta fel, ahogyan a többség egy kisebbségre rátekint...

A már-már kényszeres idézőjel-használatban utazó és az ironikus távolságtartást alapvető normaként felfogó nyugati tömegkulturális közbeszédben jó ideje föl sem merülhet, hogy a könnyűzene valahol mégiscsak a személyes szabadsággal ápol bensőséges viszonyt - Patti Smith lánglelkű leszármazottai a popszámok felszabadító vagy épp szubverzív erejéről ma legföljebb a kabarészínpadokon hadarhatnak lelkesen. Havana Marking brit rendező az Afghan Idol harmadik, 2007-es évadját végigkövető filmjét látva hálásak lehetünk e máskülönben kevéssé elbűvölő kényelmességért. A felszabadulás óta folyamatosan - ám még ma sem tudni, pontosan mivé - formálódó új afgán világ történetében jelentéktelen pontnak tetszhet egy televíziós dalverseny, de csak addig, amíg nem vesszük figyelembe, hogy a különböző etnikai csoportokhoz tartozó, férfi és női énekeseket is mozgató, közönségszavazásra épülő műsort ütött-kopott tévéjén olykor akár tízmillió néző is követte, akiket korábban éveken át hatóságilag tiltottak el a szimpla zenehallgatástól is.

Csupa napfény és persze muzsikaszó volna az élet, ha minden - a könnyűzenében meghatározó - ország kaphatna olyan sorozatot az A38 hajón, mint a Japán jelentős klubzenekarait testközelbe hozó Rising Sound. Az elmúlt hónapok során járt nálunk a posztrock és a kísérleti metál egy-egy számottevő alakulata (a Mono és a Zeni Geva), most vasárnap pedig Mike Patton, Lou Reed, valamint a világ nagyjából összes noise-rock-rajongójának kelet-ázsiai liblingje, a Melt Banana adott mesterkurzust zajszobrászatból. A hivatalosan trióként működő, a turnékra vendégdobosokat szerződtető zenekar három éve adta ki utolsó sorlemezét, a korábbi anyagainál némiképp kommerszebb Bambi's Dilemmát - azóta úton van.

Egészen az ötödik számig kell várni a Campbell-Lanegan-páros harmadik lemezén, hogy végre valami izgalmasabbat hallhassunk. Townes Van Zandt No Place To Fall című klasszikusának feldolgozásához érkezünk el ekkor, amit egyedül a Lanegant ezúttal két dalban helyettesítő Willy Mason viseltes orgánuma alakít figyelemre méltóvá, és ez nem csupán azt jelzi, hogy a koncepció, amire a páros a lemezeit építi, mostanra teljesen kiszámíthatóvá válva kimerült, hanem azt is, hogy már eleve az alapokkal bajok voltak.

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.

Így megy ez: miközben minden híve azt várta, hogy a Wovenhand mikor lesz végre képes a lemezein is reprodukálni azt a sűrű és villámló megszólalást, ami katartikus koncertjeit jellemzi, David Eugene Edwards és társai elkészítették életük egyik legjobb lemezét, melynek hangzása egyáltalán nem emlékeztet a zenekar színpadi mennydörgésére. A Wovenhand ezúttal nem kísérletezik azzal, hogy kifejezetten rockos legyen, mint két évvel ezelőtt a Ten Stoneson, ami persze nem jelenti azt, hogy az új album nélkülözné az intenzív gitáros részeket, de kétségtelen, hogy nem ezekről szól.

Hangosnak lenni kétségkívül még nem maga a dicsőség, de kiindulásnak azért ma sem utolsó. Márpedig a brooklyni Sleigh Bells rendkívül lármás.

Próbálkoznak, próbálkoznak, de a régi kések újfent élesre fenése csak nem sikerül a hollywoodi horrorok lelkes iparosainak. Udvariaskodhatunk persze, hogy a nagy, ostoba remake-gyártási hullám elénk sodort azért egy-két nézhető darabot is, de minek, ha olyan, amit az eredetijével egy lapon szabadna emlegetni, egy sem készült idáig. A másolatgyártók mindenekelőtt azt felejtik el, hogy az amerikai horrorfilmek alkotói harminc-negyven évvel ezelőtt még fordítottak energiát a korszellem-kiszimatolásra.