lemez - Foo Fighters: Wasting Light

  • - greff -
  • 2011. május 5.

Zene

Miközben Dave Grohl tizenhét éve futtatott, mindmáig töretlenül sikeres zenekarától igazán nem nagy kihívás négy-öt (vagy akár kétszer ennyi) erős dalt felidézni, az sem tagadható el, hogy az egészen kiváló dobosból magát korrekt gitáros-énekessé átképző figura egyúttal a töltelékgyártás egyik nagymestere is. A legnyilvánvalóbban a Fighters 2005-ös, gyakorlatilag végighallgathatatlan dupla lemezén (In Your Honor) mutatkozott meg e szomorú tény, de a langyos számok serege minden esetben elnehezíti a közel kerülést a zenekar lemezeihez, és ez alól a Wasting Light sem jelent üdítő kivételt.
Miközben Dave Grohl tizenhét éve futtatott, mindmáig töretlenül sikeres zenekarától igazán nem nagy kihívás négy-öt (vagy akár kétszer ennyi) erõs dalt felidézni, az sem tagadható el, hogy az egészen kiváló dobosból magát korrekt gitáros-énekessé átképzõ figura egyúttal a töltelékgyártás egyik nagymestere is. A legnyilvánvalóbban a Fighters 2005-ös, gyakorlatilag végighallgathatatlan dupla lemezén (In Your Honor) mutatkozott meg e szomorú tény, de a langyos számok serege minden esetben elnehezíti a közel kerülést a zenekar lemezeihez, és ez alól a Wasting Light sem jelent üdítõ kivételt. Nem feltétlenül menthetetlen dalokról van különben szó - olyanra például ezúttal mindössze egyetlen példa van a lemezen, egy - Grohl egykori nirvanás harcostársát, Krist Novoselic bõgõst is felvonultató - rémes power ballada, az I Should Have Known. A Foo Fighters laposabb számai épp azért annyira idegesítõek, mert mindig azt kell éreznünk közben, hogy majdnem összejött nekik. A Back & Forth éltanuló lehetett volna a Cheap Trick-iskolából, ha sikerült volna a szükséges elementaritást belecsempészni, a These Days pedig a Posies power popját célozza meg annak varázsos kifinomultsága nélkül - és a sor még bõven folytatható lenne.

Egyszóval a Wasting Lights öszszességében megint nem igazán jó lemez, ami persze nem jelenti azt, hogy ne volnának remek pillanatok is rajta. A papíron bizarrul hangzó receptre készült (végy egy rész Voivodot, majd morzsolj hozzá egy kis Queens Of The Stone Age-et), mindazonáltal meggyõzõen természetesnek hangzó White Limóban vagy a hanyagul lendületes Bridge Burningben kétségtelenül van kraft, az azonnal dúdolható refrénnel kitûnõ Arlandria és a gyengéden szívszorító Dear Rosemary pedig aligha hagyhat bárkit is hidegen, aki érez valamit a gitárpop iránt. A Foo Fighters igazi császár lehetett volna, ha a kötelezõ ötven percek helyett beéri inkább a tartalmas kislemezekkel.

RCA/Sony, 2011

*** alá

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.