Miközben Dave Grohl tizenhét éve futtatott, mindmáig töretlenül sikeres zenekarától igazán nem nagy kihívás négy-öt (vagy akár kétszer ennyi) erõs dalt felidézni, az sem tagadható el, hogy az egészen kiváló dobosból magát korrekt gitáros-énekessé átképzõ figura egyúttal a töltelékgyártás egyik nagymestere is. A legnyilvánvalóbban a Fighters 2005-ös, gyakorlatilag végighallgathatatlan dupla lemezén (In Your Honor) mutatkozott meg e szomorú tény, de a langyos számok serege minden esetben elnehezíti a közel kerülést a zenekar lemezeihez, és ez alól a Wasting Light sem jelent üdítõ kivételt. Nem feltétlenül menthetetlen dalokról van különben szó - olyanra például ezúttal mindössze egyetlen példa van a lemezen, egy - Grohl egykori nirvanás harcostársát, Krist Novoselic bõgõst is felvonultató - rémes power ballada, az I Should Have Known. A Foo Fighters laposabb számai épp azért annyira idegesítõek, mert mindig azt kell éreznünk közben, hogy majdnem összejött nekik. A Back & Forth éltanuló lehetett volna a Cheap Trick-iskolából, ha sikerült volna a szükséges elementaritást belecsempészni, a These Days pedig a Posies power popját célozza meg annak varázsos kifinomultsága nélkül - és a sor még bõven folytatható lenne.
Egyszóval a Wasting Lights öszszességében megint nem igazán jó lemez, ami persze nem jelenti azt, hogy ne volnának remek pillanatok is rajta. A papíron bizarrul hangzó receptre készült (végy egy rész Voivodot, majd morzsolj hozzá egy kis Queens Of The Stone Age-et), mindazonáltal meggyõzõen természetesnek hangzó White Limóban vagy a hanyagul lendületes Bridge Burningben kétségtelenül van kraft, az azonnal dúdolható refrénnel kitûnõ Arlandria és a gyengéden szívszorító Dear Rosemary pedig aligha hagyhat bárkit is hidegen, aki érez valamit a gitárpop iránt. A Foo Fighters igazi császár lehetett volna, ha a kötelezõ ötven percek helyett beéri inkább a tartalmas kislemezekkel.
RCA/Sony, 2011
*** alá
