lemez - Foo Fighters: Wasting Light

  • - greff -
  • 2011. május 5.

Zene

Miközben Dave Grohl tizenhét éve futtatott, mindmáig töretlenül sikeres zenekarától igazán nem nagy kihívás négy-öt (vagy akár kétszer ennyi) erős dalt felidézni, az sem tagadható el, hogy az egészen kiváló dobosból magát korrekt gitáros-énekessé átképző figura egyúttal a töltelékgyártás egyik nagymestere is. A legnyilvánvalóbban a Fighters 2005-ös, gyakorlatilag végighallgathatatlan dupla lemezén (In Your Honor) mutatkozott meg e szomorú tény, de a langyos számok serege minden esetben elnehezíti a közel kerülést a zenekar lemezeihez, és ez alól a Wasting Light sem jelent üdítő kivételt.
Miközben Dave Grohl tizenhét éve futtatott, mindmáig töretlenül sikeres zenekarától igazán nem nagy kihívás négy-öt (vagy akár kétszer ennyi) erõs dalt felidézni, az sem tagadható el, hogy az egészen kiváló dobosból magát korrekt gitáros-énekessé átképzõ figura egyúttal a töltelékgyártás egyik nagymestere is. A legnyilvánvalóbban a Fighters 2005-ös, gyakorlatilag végighallgathatatlan dupla lemezén (In Your Honor) mutatkozott meg e szomorú tény, de a langyos számok serege minden esetben elnehezíti a közel kerülést a zenekar lemezeihez, és ez alól a Wasting Light sem jelent üdítõ kivételt. Nem feltétlenül menthetetlen dalokról van különben szó - olyanra például ezúttal mindössze egyetlen példa van a lemezen, egy - Grohl egykori nirvanás harcostársát, Krist Novoselic bõgõst is felvonultató - rémes power ballada, az I Should Have Known. A Foo Fighters laposabb számai épp azért annyira idegesítõek, mert mindig azt kell éreznünk közben, hogy majdnem összejött nekik. A Back & Forth éltanuló lehetett volna a Cheap Trick-iskolából, ha sikerült volna a szükséges elementaritást belecsempészni, a These Days pedig a Posies power popját célozza meg annak varázsos kifinomultsága nélkül - és a sor még bõven folytatható lenne.

Egyszóval a Wasting Lights öszszességében megint nem igazán jó lemez, ami persze nem jelenti azt, hogy ne volnának remek pillanatok is rajta. A papíron bizarrul hangzó receptre készült (végy egy rész Voivodot, majd morzsolj hozzá egy kis Queens Of The Stone Age-et), mindazonáltal meggyõzõen természetesnek hangzó White Limóban vagy a hanyagul lendületes Bridge Burningben kétségtelenül van kraft, az azonnal dúdolható refrénnel kitûnõ Arlandria és a gyengéden szívszorító Dear Rosemary pedig aligha hagyhat bárkit is hidegen, aki érez valamit a gitárpop iránt. A Foo Fighters igazi császár lehetett volna, ha a kötelezõ ötven percek helyett beéri inkább a tartalmas kislemezekkel.

RCA/Sony, 2011

*** alá

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.