Mert persze zenérõl, már legalábbis Merzbow részérõl, nem nagyon volt szó: az effektpultja mögé húzódó hosszú hajú, szemüveges figura laptopjából, furcsa eszközeibõl és egy nagy basszuserõsítõ segítségével higgadt kíméletlenséggel zavart elõ elektromos viharra emlékeztetõ fülsiketítõ zúgást, miközben Pándi Balázs a dobján rögtönzött agresszív, sokszor extrém metálos, blastbeatekkel teleszórt futamokat, kínosan ügyelve arra, hogy egy-egy hagyományosabb ütemet fél percnél tovább véletlenül se üssön.
Bizonyos pontokon sikerrel egymásra találtak: hol együttes erõvel fokozták a káoszt, hol pedig úgy érezhettük, hogy a maga természeti erõket idézõ zajfolyamával Merzbow Pándi dobjának feszes ritmusú, mintegy emberibb hangjait kísérli meg - többnyire sikerrel - a semmibe mosni. De a két radikális zenész elõadása közös produkcióként nem mindig mûködött ilyen jól. A Merzbow-féle zaj nem volt különösebben változatos, a monotonitásból esetlegesen fakadható meditatív hatást viszont Pándi rendre szétbombázta a maga futamaival. Másfelõl ez a zaj a vártnál kevésbé volt zabolátlan - az Ultrahang-fesztiválokon és SunnO)))-szeánszokon edzett fülek számára ez csak amolyan szokványos (bár tényleg nagyon, nagyon hangos) fehér zaj volt váratlan frekvenciák, különös testi érzetek vagy az emberi tûréshatár szélsõ pontjainak kifürkészése nélkül. Sok volt, de nem elég.
A38 hajó, április 13.
***
