A közismerten Bartók-rajongó, a zúzásba húsz évvel ezelõtt a dzsessz felõl érkezett Hamiltonról - aki ha nem lett volna rockzenész, nyugodtan elszegõdhetett volna atomórák mellé a milliomod egyégnyi csúszásokat tetten érni - csupán annyit mondani, hogy pontosan játszik a színpadon, nevetséges visszafogottság volna. A Helmet vasárnap esti koncertjén volt ugyanis néhány olyan zavarba ejtõ és mámorító pillanat, amikor a hallgató az eszével tudta ugyan, hogy ez képtelenség, mégis határozottan úgy érezte, hogy a görcsmentesen zenélõ ötvenéves úr (és három remek társa) feszesebben tolja még a dob- és egyéb gépeket alkalmazó bandáknál is. A letaglózó erõ mellett e játékmód fontos hozadéka volt, hogy kristálytisztán elénk tárulhatott a látszólag minimalista Helmet-dalok már-már matematikai szépsége az atipikus ritmusokkal, ide-oda forgatott témákkal és a lehetõ legváratlanabb helyekre betoldott kiállásokkal. Azért pedig, hogy a zene a földöntúli precizitással együtt is mélyen emberi maradhasson, Hamilton ozzys alig-dallamai és improvizatív elemeket dúsan tartalmazó, a lemezverzióknál olykor hosszabb, a dzsessz, a rock és a noise stílusjegyei között hullámzó gitárszólói szavatoltak.
Belegondolni is kimerítõ, hogy e teljesítmény mögött mennyi gyakorlás állhat, és ha figyelembe veszszük, hogy ez a zenekar ma már nem nagyon játszik három-négyszáz fõsnél nagyobb közönségek elõtt, akkor a Helmet koncertjeit nyugodt szívvel odasorolhatjuk a protestáns munkaethoszhoz szóló legszebb himnuszok közé.
Dürer-kert, november 28.
*****
