lemez - THE GASLIGHT ANTHEM: AMERICAN SLANG

  • - greff -
  • 2010. szeptember 2.

Zene

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.
Napjaink könnyûzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hõsök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum elõtt. Ilyen tradicionalista a New Jerseybõl érkezõ The Gaslight Anthem is, amely a keleti parti állam legnagyobb popkulturális héroszának, Bruce Springsteennek a kortárs rockzenében egyelõre kevésbé szétcsócsált munkásságát tekinti kiindulópontnak. A Gaslight Anthem azonban nem fénymásolóval dolgozik: noha a dallamkincs nagy százaléka, valamint az attitûd és a Fender Telecaster preferálása is a Bosstól származik, Brian Fallon énekes/gitárosnak saját hangszíne van, a zenében pedig ott lüktet a nyugati parti melodikus punk elevensége is. Ügyes recept: inkább kellemesen, mint nyomasztóan ismerõs világ ez, mely még a választott mestert sem irritálja, aki tavaly Glastonburyben színpadra lépésével mintegy áldását adta a zenekar tevékenykedésére.

A Gaslight áttörését meghozó, két évvel ezelõtti The '59 Sounddal összevetve e harmadik lemezrõl gyorsan megállapítható, hogy bár ezúttal icipicit tán kimértebbek a számok, valójában semmi sem változott. Maradt a nosztalgia és a hatalmas, de teljesen helyénvalónak hangzó pátosz, maradtak a gömbölyded dalok és a gátlástalanul szívszorító refrének. És maradt az irónia tökéletes hiánya is, ami a mai mezõnyben talán a legrokonszenvesebb vonása a Gaslight Anthemnek.

SideOneDummy, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.