lemez - THE GASLIGHT ANTHEM: AMERICAN SLANG

  • - greff -
  • 2010. szeptember 2.

Zene

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.
Napjaink könnyûzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hõsök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum elõtt. Ilyen tradicionalista a New Jerseybõl érkezõ The Gaslight Anthem is, amely a keleti parti állam legnagyobb popkulturális héroszának, Bruce Springsteennek a kortárs rockzenében egyelõre kevésbé szétcsócsált munkásságát tekinti kiindulópontnak. A Gaslight Anthem azonban nem fénymásolóval dolgozik: noha a dallamkincs nagy százaléka, valamint az attitûd és a Fender Telecaster preferálása is a Bosstól származik, Brian Fallon énekes/gitárosnak saját hangszíne van, a zenében pedig ott lüktet a nyugati parti melodikus punk elevensége is. Ügyes recept: inkább kellemesen, mint nyomasztóan ismerõs világ ez, mely még a választott mestert sem irritálja, aki tavaly Glastonburyben színpadra lépésével mintegy áldását adta a zenekar tevékenykedésére.

A Gaslight áttörését meghozó, két évvel ezelõtti The '59 Sounddal összevetve e harmadik lemezrõl gyorsan megállapítható, hogy bár ezúttal icipicit tán kimértebbek a számok, valójában semmi sem változott. Maradt a nosztalgia és a hatalmas, de teljesen helyénvalónak hangzó pátosz, maradtak a gömbölyded dalok és a gátlástalanul szívszorító refrének. És maradt az irónia tökéletes hiánya is, ami a mai mezõnyben talán a legrokonszenvesebb vonása a Gaslight Anthemnek.

SideOneDummy, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.