lemez - THE GASLIGHT ANTHEM: AMERICAN SLANG

  • - greff -
  • 2010. szeptember 2.

Zene

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.
Napjaink könnyûzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hõsök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum elõtt. Ilyen tradicionalista a New Jerseybõl érkezõ The Gaslight Anthem is, amely a keleti parti állam legnagyobb popkulturális héroszának, Bruce Springsteennek a kortárs rockzenében egyelõre kevésbé szétcsócsált munkásságát tekinti kiindulópontnak. A Gaslight Anthem azonban nem fénymásolóval dolgozik: noha a dallamkincs nagy százaléka, valamint az attitûd és a Fender Telecaster preferálása is a Bosstól származik, Brian Fallon énekes/gitárosnak saját hangszíne van, a zenében pedig ott lüktet a nyugati parti melodikus punk elevensége is. Ügyes recept: inkább kellemesen, mint nyomasztóan ismerõs világ ez, mely még a választott mestert sem irritálja, aki tavaly Glastonburyben színpadra lépésével mintegy áldását adta a zenekar tevékenykedésére.

A Gaslight áttörését meghozó, két évvel ezelõtti The '59 Sounddal összevetve e harmadik lemezrõl gyorsan megállapítható, hogy bár ezúttal icipicit tán kimértebbek a számok, valójában semmi sem változott. Maradt a nosztalgia és a hatalmas, de teljesen helyénvalónak hangzó pátosz, maradtak a gömbölyded dalok és a gátlástalanul szívszorító refrének. És maradt az irónia tökéletes hiánya is, ami a mai mezõnyben talán a legrokonszenvesebb vonása a Gaslight Anthemnek.

SideOneDummy, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.