Napjaink könnyûzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hõsök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum elõtt. Ilyen tradicionalista a New Jerseybõl érkezõ The Gaslight Anthem is, amely a keleti parti állam legnagyobb popkulturális héroszának, Bruce Springsteennek a kortárs rockzenében egyelõre kevésbé szétcsócsált munkásságát tekinti kiindulópontnak. A Gaslight Anthem azonban nem fénymásolóval dolgozik: noha a dallamkincs nagy százaléka, valamint az attitûd és a Fender Telecaster preferálása is a Bosstól származik, Brian Fallon énekes/gitárosnak saját hangszíne van, a zenében pedig ott lüktet a nyugati parti melodikus punk elevensége is. Ügyes recept: inkább kellemesen, mint nyomasztóan ismerõs világ ez, mely még a választott mestert sem irritálja, aki tavaly Glastonburyben színpadra lépésével mintegy áldását adta a zenekar tevékenykedésére.
A Gaslight áttörését meghozó, két évvel ezelõtti The '59 Sounddal összevetve e harmadik lemezrõl gyorsan megállapítható, hogy bár ezúttal icipicit tán kimértebbek a számok, valójában semmi sem változott. Maradt a nosztalgia és a hatalmas, de teljesen helyénvalónak hangzó pátosz, maradtak a gömbölyded dalok és a gátlástalanul szívszorító refrének. És maradt az irónia tökéletes hiánya is, ami a mai mezõnyben talán a legrokonszenvesebb vonása a Gaslight Anthemnek.
SideOneDummy, 2010
****
