lemez - THE GASLIGHT ANTHEM: AMERICAN SLANG

  • - greff -
  • 2010. szeptember 2.

Zene

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.
Napjaink könnyûzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hõsök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum elõtt. Ilyen tradicionalista a New Jerseybõl érkezõ The Gaslight Anthem is, amely a keleti parti állam legnagyobb popkulturális héroszának, Bruce Springsteennek a kortárs rockzenében egyelõre kevésbé szétcsócsált munkásságát tekinti kiindulópontnak. A Gaslight Anthem azonban nem fénymásolóval dolgozik: noha a dallamkincs nagy százaléka, valamint az attitûd és a Fender Telecaster preferálása is a Bosstól származik, Brian Fallon énekes/gitárosnak saját hangszíne van, a zenében pedig ott lüktet a nyugati parti melodikus punk elevensége is. Ügyes recept: inkább kellemesen, mint nyomasztóan ismerõs világ ez, mely még a választott mestert sem irritálja, aki tavaly Glastonburyben színpadra lépésével mintegy áldását adta a zenekar tevékenykedésére.

A Gaslight áttörését meghozó, két évvel ezelõtti The '59 Sounddal összevetve e harmadik lemezrõl gyorsan megállapítható, hogy bár ezúttal icipicit tán kimértebbek a számok, valójában semmi sem változott. Maradt a nosztalgia és a hatalmas, de teljesen helyénvalónak hangzó pátosz, maradtak a gömbölyded dalok és a gátlástalanul szívszorító refrének. És maradt az irónia tökéletes hiánya is, ami a mai mezõnyben talán a legrokonszenvesebb vonása a Gaslight Anthemnek.

SideOneDummy, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.