A Maffiózók és a Sírhant művek a kusza családi viszonyokat ábrázolta, a Twin Peaks a lélek sötét mellékhajóiba zseblámpázott, az L azt tárta fel, ahogyan a többség egy kisebbségre rátekint...
Láthatjuk, mi sem könnyebb annál, hogy jól hangzó állításokkal igazoljuk úgy szigorú környezetünk, mint olykor-olykor (de akkor is tévesen) igényesnek gondolt önmagunk előtt azt a sok-sok órát, amit ádázul kanyargó tévésorozatok epizódjaira áldoztunk fölötte tékozló módon. A Reklámőrültek esetében azonban e könynyebbik út, bánatunkra, aligha választható.
Nem mintha Matthew Weiner szériájának ne lennének jól megragadható tartalmi elemei: a 60-as évek elején, New Yorkban játszódó sorozat a hirdetési szakma korabeli jellemzőiről, a nők emancipatorikus törekvéseinek nehézségeiről és a szerelmi viszonyok szomorúbb verzióiról is beszél. Csakhogy közben egyfelől korántsem mellőzi a sápasztó közhelyeket, másrészt pedig, ami még lényegesebb, nagyjából mindjárt a legelső részben kiteríti az összes kártyáját. De akkor vajon miért bámultuk kitartóan tovább, mindeddig több mint ötven darab epizódon át? Mindenekelőtt arra szükséges rámutatni, hogy a Reklámőrültek hatása máris nagyon jól érzékelhető - ám még véletlenül sem a mozgóképek világában, sokkal inkább a divatlapokéban, amelyekben Christina Hendricks dús formáinak immár permanens jelenléte például bízvást nevezhető örvendetes paradigmaváltásnak.
Szóval a látvány és a hangulat. A Reklámőrültekben alapvetően azt látjuk, hogy karakteres ábrázatú férfiak stílusosan fényképezett jelenetekben elbűvölő természetességgel ringatják poharukban a whiskyt, míg a káprázatos ruhákba burkolt nők ugyanezt teszik a borral és a likőrrel, és mindenki minden elképzelhető élethelyzetben dohányzik, dohányzik, dohányzik. Hogy ez most akkor dús vagy sovány, objektívan eldönthetetlen. Hozzátehetjük még azonban, hogy hőseink kedvenc elfoglaltsága, hogy a palackok és hamutálak felett nagy megjelenítő erővel bámulnak bele a semmibe. Ám ha azt mondom, hogy a Reklámőrültek erről a semmiről szól, akkor máris ott vagyunk újra az elején, az olcsón megváltható kilépőknél. De akkor is: Antonioni és a GQ-magazin találkozása ez a boncasztalon. Nyugodt szívvel mindazonáltal csak azoknak ajánlható, akiket nem zavar, hogy utána mindössze egy egészen apró cseppnyi kétség marad majd velük azt illetően, hogy melyiknek is sikerült felülkerekednie.
Forgalmazza a Mirax
