Így megy ez: miközben minden híve azt várta, hogy a Wovenhand mikor lesz végre képes a lemezein is reprodukálni azt a sûrû és villámló megszólalást, ami katartikus koncertjeit jellemzi, David Eugene Edwards és társai elkészítették életük egyik legjobb lemezét, melynek hangzása egyáltalán nem emlékeztet a zenekar színpadi mennydörgésére. A Wovenhand ezúttal nem kísérletezik azzal, hogy kifejezetten rockos legyen, mint két évvel ezelõtt a Ten Stoneson, ami persze nem jelenti azt, hogy az új album nélkülözné az intenzív gitáros részeket, de kétségtelen, hogy nem ezekrõl szól. A Threshingfloor inkább a szintézis lemeze: a nyugtalanítóan vibráló, de a korábbiaknál kevésbé apokaliptikus, méltóságteljesen komor balladákkal meg-megszakított, fókuszált, túlzó gesztusoktól mentes anyagon Edwards a rockos, a folkos, a rituális muzsikákat idézõ repetitív és a feketére mázolt countrys részek bámulatra méltó egységét valósítja meg. A tizenkét számos album igazi lassú méreg: noha minden egyes dal nagyszerû, önmagukban kevésbé hatásosak, mint egymás társaságában, s a befogadás már csak ezért is (továbbá a számos, elsõre-másodjára fel sem tûnõ hangszerelési finomság felfedezése okán) idõt igényel. Edwardsnak - akárcsak anno a 16 Horsepower legerõsebb lemezén, a Low Estate-en - ráadásul még az is belefér, hogy felszabadultabb legyen: a countryba fordított 72-es Stones-nótának hangzó Denver City és az Éri Péter furulyaszólamával díszített alter-folkszám (Terre Haute) azok a fénypászmák, amik kihangsúlyozzák a tintakék, éjfél utáni sötétet.
Glitterhouse/Neon Music, 2010
*****
