Lemez - Időtlen, eleven - Robert Plant: Band Of Joy

  • - greff -
  • 2010. november 11.

Zene

A Led Zeppelin három évvel ezelőtti londoni koncertjét követően Robert Plant még a korábbiaknál is egyszerűbben válthatott volna jegyet a nosztalgiavonatra, úgyhogy feltétlenül jár neki a tisztelet, amiért mégis inkább a saját ösvényét választotta a kényelmesebb és sokkal jobban is fizető - a hírek szerint az újjáalakuló turnéért kétszázmillió dollár járt volna neki - megoldás helyett (miközben egy pesti vagy bécsi Zep-koncerten magunk is bizonyára ott tömörültünk volna). A hard rock örök érvényű klasszikusainak felidézése helyett Plant inkább Alison Krauss-szal turnéztatta közös, kissé langyos, de világszerte igen sikeres countrylemezüket, a Raising Sandet, majd elkészítette immár kilencedik szólóalbumát.

A Led Zeppelin három évvel ezelőtti londoni koncertjét követően Robert Plant még a korábbiaknál is egyszerűbben válthatott volna jegyet a nosztalgiavonatra, úgyhogy feltétlenül jár neki a tisztelet, amiért mégis inkább a saját ösvényét választotta a kényelmesebb és sokkal jobban is fizető - a hírek szerint az újjáalakuló turnéért kétszázmillió dollár járt volna neki - megoldás helyett (miközben egy pesti vagy bécsi Zep-koncerten magunk is bizonyára ott tömörültünk volna). A hard rock örök érvényű klasszikusainak felidézése helyett Plant inkább Alison Krauss-szal turnéztatta közös, kissé langyos, de világszerte igen sikeres countrylemezüket, a Raising Sandet, majd elkészítette immár kilencedik szólóalbumát.

Ez a jellegzetes énekhangot leszámítva szinte semmiben nem emlékeztet a 2005-ös Mighty ReArranger klasszikus rockot és elektronikát, afrikai és Mississippi környéki bluest egybeötvöző kavalkádjára. Inkább antitézise annak a lemeznek: introvertált, lecsupaszított, és javarészt feldolgozásokból áll. Maga a lemezcím utalásos, és afféle iránytűként a gyökerek felé mutat, hiszen a Band Of Joy volt Plant első, állítólag (hiszen lemezük nem volt) pszichedelikus folkzenét játszó zenekara a 60-as évek végén.

Az új hangzáshoz új zenészek is kellettek: a legfontosabb, hogy nincs már ott Plant mellett a Jimmy Page és a Tinariwen elegáns fúzióját megvalósító Justin Adams - új zenekarában az amerikai folk-country szcéna jelesei (Patty Griffin, Buddy Miller) a meghatározó arcok. A feldolgozásokat Plant meglehetősen széles körből választotta: két viszonylag frissebb szám is van itt például a slowcore alapbandájától, a Low-tól, és ezek a lehető legtermészetesebben terpeszkednek el a régi soulklasszikusok (You Can't Buy My Love, Falling In Love Again), egy Townes Van Zandt-dal vagy egy megzenésített Theodore Tilton-költemény közelében. Mert az ízes, visszhangos gitárokkal, a hangsúlyos, olykor jólesően túlvezérelt basszussal és a prímán teljesítő Plant meg Griffin énekhangjával a Band Of Joy összes tétele - ha hátborzongató izgalmakat nem kínálnak is - időtlen és eleven, diszkréten rockos folk-country finomsággá alakul.

Decca/Rounder, 2010

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.