AFGÁN MEGASZTÁR

A már-már kényszeres idézőjel-használatban utazó és az ironikus távolságtartást alapvető normaként felfogó nyugati tömegkulturális közbeszédben jó ideje föl sem merülhet, hogy a könnyűzene valahol mégiscsak a személyes szabadsággal ápol bensőséges viszonyt - Patti Smith lánglelkű leszármazottai a popszámok felszabadító vagy épp szubverzív erejéről ma legföljebb a kabarészínpadokon hadarhatnak lelkesen. Havana Marking brit rendező az Afghan Idol harmadik, 2007-es évadját végigkövető filmjét látva hálásak lehetünk e máskülönben kevéssé elbűvölő kényelmességért. A felszabadulás óta folyamatosan - ám még ma sem tudni, pontosan mivé - formálódó új afgán világ történetében jelentéktelen pontnak tetszhet egy televíziós dalverseny, de csak addig, amíg nem vesszük figyelembe, hogy a különböző etnikai csoportokhoz tartozó, férfi és női énekeseket is mozgató, közönségszavazásra épülő műsort ütött-kopott tévéjén olykor akár tízmillió néző is követte, akiket korábban éveken át hatóságilag tiltottak el a szimpla zenehallgatástól is.

S miközben a világszerte népszerű műsor helyi variánsa alapvetően szintúgy habkönnyű, a versenyzők pontosan tisztában vannak vele (mert a relatíve rövid idejű regnálásával is brutális pusztítást végző tálib rezsim beleírta a fejükbe), hogy minden apróságnak tétje van - az életveszélyhez például elég egy rossz tánclépés.

Feszesen szerkesztett, rokonszenves munkájában Marking nem sulykolásban, és nem is heroizálásban utazik, ami nem jelenti azt, hogy a négy döntős útját végigkövető, közegábrázolásban erős filmjének ne volna abszolút hőse. A huszonéves Setara Hussainzada egy pillanatra természetesnek meri gondolni azt, ami egyébként valóban normális - hátracsúsztatott kendője és diszkrét tánca miatt másnap már tömegek fenyegetik meg nagy kedvvel, és még egy miniszteri tanácsos is dörgedelmes beszédet intéz ellene. Afgán giccspop szól, de az énekesnő villanása igazi, meseszép punkgesztus.