AFGÁN MEGASZTÁR

  • - greff -
  • 2010. október 28.

Film

A már-már kényszeres idézőjel-használatban utazó és az ironikus távolságtartást alapvető normaként felfogó nyugati tömegkulturális közbeszédben jó ideje föl sem merülhet, hogy a könnyűzene valahol mégiscsak a személyes szabadsággal ápol bensőséges viszonyt - Patti Smith lánglelkű leszármazottai a popszámok felszabadító vagy épp szubverzív erejéről ma legföljebb a kabarészínpadokon hadarhatnak lelkesen. Havana Marking brit rendező az Afghan Idol harmadik, 2007-es évadját végigkövető filmjét látva hálásak lehetünk e máskülönben kevéssé elbűvölő kényelmességért. A felszabadulás óta folyamatosan - ám még ma sem tudni, pontosan mivé - formálódó új afgán világ történetében jelentéktelen pontnak tetszhet egy televíziós dalverseny, de csak addig, amíg nem vesszük figyelembe, hogy a különböző etnikai csoportokhoz tartozó, férfi és női énekeseket is mozgató, közönségszavazásra épülő műsort ütött-kopott tévéjén olykor akár tízmillió néző is követte, akiket korábban éveken át hatóságilag tiltottak el a szimpla zenehallgatástól is.
S miközben a világszerte népszerű műsor helyi variánsa alapvetően szintúgy habkönnyű, a versenyzők pontosan tisztában vannak vele (mert a relatíve rövid idejű regnálásával is brutális pusztítást végző tálib rezsim beleírta a fejükbe), hogy minden apróságnak tétje van - az életveszélyhez például elég egy rossz tánclépés.

Feszesen szerkesztett, rokonszenves munkájában Marking nem sulykolásban, és nem is heroizálásban utazik, ami nem jelenti azt, hogy a négy döntős útját végigkövető, közegábrázolásban erős filmjének ne volna abszolút hőse. A huszonéves Setara Hussainzada egy pillanatra természetesnek meri gondolni azt, ami egyébként valóban normális - hátracsúsztatott kendője és diszkrét tánca miatt másnap már tömegek fenyegetik meg nagy kedvvel, és még egy miniszteri tanácsos is dörgedelmes beszédet intéz ellene. Afgán giccspop szól, de az énekesnő villanása igazi, meseszép punkgesztus.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.