koncert - MELT BANANA

Csupa napfény és persze muzsikaszó volna az élet, ha minden - a könnyűzenében meghatározó - ország kaphatna olyan sorozatot az A38 hajón, mint a Japán jelentős klubzenekarait testközelbe hozó Rising Sound. Az elmúlt hónapok során járt nálunk a posztrock és a kísérleti metál egy-egy számottevő alakulata (a Mono és a Zeni Geva), most vasárnap pedig Mike Patton, Lou Reed, valamint a világ nagyjából összes noise-rock-rajongójának kelet-ázsiai liblingje, a Melt Banana adott mesterkurzust zajszobrászatból. A hivatalosan trióként működő, a turnékra vendégdobosokat szerződtető zenekar három éve adta ki utolsó sorlemezét, a korábbi anyagainál némiképp kommerszebb Bambi's Dilemmát - azóta úton van.

Csupa napfény és persze muzsikaszó volna az élet, ha minden - a könnyûzenében meghatározó - ország kaphatna olyan sorozatot az A38 hajón, mint a Japán jelentõs klubzenekarait testközelbe hozó Rising Sound. Az elmúlt hónapok során járt nálunk a posztrock és a kísérleti metál egy-egy számottevõ alakulata (a Mono és a Zeni Geva), most vasárnap pedig Mike Patton, Lou Reed, valamint a világ nagyjából összes noise-rock-rajongójának kelet-ázsiai liblingje, a Melt Banana adott mesterkurzust zajszobrászatból.

A hivatalosan trióként mûködõ, a turnékra vendégdobosokat szerzõdtetõ zenekar három éve adta ki utolsó sorlemezét, a korábbi anyagainál némiképp kommerszebb Bambi's Dilemmát - azóta úton van. Alighanem ennek köszönhetõen is a koncertet a brutális profizmus jellemezte: a hirtelen váltásokkal teletûzdelt, sokszor nagyon gyors és sûrû, ortopéd struktúrájú dalokat a legapróbb hiba nélkül, robotikus pontossággal, ám kínos merevség nélkül vezették elõ.

A bõ órás koncert két egységbõl állt: elõször csak Yasuko Onuki énekesnõ és a millió bizarr pedáljáról is híres gitárszamuráj, Ichirou Agata masírozott a töksötét színpadra, hogy fejlámpáik eksztatikusan villogó fényénél - mint két bányász, miután valaki megcsákányozta a kéjgázvezetéket - effektdobozaikból jó negyedórán át az agresszívan pumpáló dobgépalapokra tejfehér zajmasszát borítsanak. Aztán megjelent a dobos és a bõgõslány is, az orvosi maszkot viselõ Agata nyakába akasztotta Gibsonját, és kezdetét vette a végtelenül szórakoztató, kaotikus rockolás. A lazább pillanataiban a Fugazi-iskolából jött poszt-hardcore zenekarokra, hol gyermekien kedves, hol punkosan ádáz, szövegköpködõs énekkel kísért nekivadulásaik közben pedig nagyjából senki másra nem emlékeztetõ zenekar legnagyobb dobása az elsõ ráadás volt, amikor is egy elnyávogott (!) "Happy Birthday" után tíz számot játszottak el - hozzávetõleg 300 másodperc alatt.

A38 hajó, szeptember 26.

*****