- greff -

"Amikor még fiatalabb voltam, mindig szívtam pár slukk ópiumot, mielőtt buliba indultam" - hadar lelkesen az ötödik oldalon a nagymama az elbeszélő Márzsinak a teheráni konyhában. Jobb felütést aligha kívánhatna magának egy régi-régi családi teadélutánra visszamerengő rajzos emlékfutam - annál nagyobb csalódás, hogy innen már nem fut feljebb (vagy még inkább: mélyebbre, befelé) az út.

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.

A rocktörténet számos kulcsfontosságú eseményéről, folyamatáról sajnálatosan hiányosak az ismereteink. Még mindig nem tudjuk biztosan, hogy mi történt azon az októberi estén, amikor Elliott Smith életét vesztette, vagy hogy mi zajlott a színfalak mögött a Kyuss utolsó, a zenekar feloszlásához vezető turnéján, netán, hogy javított-e az együtt töltött évek alatt dr. Landy Brian Wilson mentális állapotán vagy inkább rontott rajta?

Az elmúlt évek széles körben elismert amerikai metálzenekarai nem azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy forradalmi újításokat prezentáltak volna lemezeiken. A már létező műfajokkal azonban jól sáfárkodtak: a Mastodon, a Baroness, a Krallice vagy a Wolves In The Throne Room a lehető legtermészetesebben nyúlt úgy a folkhoz, mint a progresszív, a stoner és a posztrockhoz, hogy sikeresen szétzilálhassák a hagyományos dalstruktúrákat, és távolabb tolják azoknak az alzsánereknek (sludge, groove és black metal) a határait, amelyekhez indulásuk körül a leginkább kötődtek.

Az amerikai gitáros-énekes első szólólemezét nem a kalandvágy hívta életre, sokkal inkább a fölgyülemlett dalmennyiség részleges lecsapolása lehetett a program, hiszen Gillian Welch, a neotradicionális country egyik legjelentősebb alakja, akinek Rawlings főállásban első számú dalszerzője és kísérőzenésze, immár hét éve nem jelentett meg új lemezt. Szólólemezén Rawlings alapvetően ugyanazt a jobbára dobkíséret nélküli, tradicionális hangszerekkel és magas technikai tudással, de mindvégig biztos arányérzékkel, visszafogottan elővezetett, néhol nagyvárosi búbánattal átmosott, giccsmentes countryt játssza, mint amit Welch mellett is szokott.

Kevés kínosabb dolog van annál, amikor egy igazodási kényszerrel sújtott rendező romló hallásával már nem észleli jól, hogy mit sutyorog a korszellem, és ennek következtében épp az imént kifutott divathoz sikerül csak idomulnia. Az immár évek óta masszív lejtmenetben haladó Guy Ritchie ebben a méltatlan sávban zötyög, amikor a bogaras angol detektív első ezredforduló utáni mozis fellépését szégyenszemre egy újabb Harry Potter-filmként vezényli le.

Rajongónak lenni nagyszerű, mert a csekélységek is boldogságot okoznak, de rajongónak lenni rémes, mert tökéletesen védtelenné válik az ember. Jól ismerheti ezt az állapotot, aki találkozott már a Tim Burton ötletéből-figuráiból készített Karácsonyi lidércnyomás című bábmusicallel (1993, rendezte Henry Selick): mi, vagyis Jack, a megfélemlítő szerepébe beleunt és a karácsony elsinkófálását kitervelő tökkirály odaadó hívei mindent akarunk, ami a kedvencünkhöz kapcsolódik - mely buzgalomnak köszönhetően immár tizenhat éve virágzik Camdentől a Terézvárosig a gótikus-punkos burtoni relikviaipar.

A 2000-es évek legjelentősebb amerikai noise-rock zenekara vitán felül a providence-i Lightning Bolt duó volt, amely a szélsebes, nehezen követhető ritmusokban ropogó dobokból és a csellóhangolású, negyedik húrként bendzsóhúrral felszerelt, röfögősre-sivalkodósra torzított basszusgitár hangjaiból egybefolyatott, újszerűen tömény, izzóan fehér, ferde zenei humorral bőségesen megszórt zajmasszájából kétszer is tökéletes építményt formázott az évtized közepén (Wonderful Rainbow, 2003; Hypermagic Mountain, 2005). A zenekar négy év után most megjelent új lemeze előtt a legfőbb kérdés csakis az lehetett, hogy vajon a karneváli zsibongás e két védőszentje kísérletet tesz-e a fokozhatatlan meghaladására vagy sem.

Parazitakráteren át a felszínre robbanó lávát vagy leomló gleccsert (szerencsére) kevesen figyelhetnek meg közvetlen közelről, így voltaképp hálásak lehetünk a hírhedt amerikai zenekar két gitárosának, hogy speciális (és nagyszámú: nagyjából négy hagyományos rockzenekarra elég felszerelés volt a színpadon) erősítőikkel olyasféle kattogást, zúgást, levegőremegést képesek előidézni egy klub biztonságos légterében, mint amilyet elementáris természeti fenomének kísérőjelenségének tudunk, illetve képzelünk. Műsora első felében a SunnO))) nem zenét játszik, hanem a mindent beborító alapzajban hanghullámokat lökdös a meglepően nagyszámú, négy-ötszáz fős közönség gyomrának, fejének, mellkasának.