- izs -

Ezt hozták ki indie-csillagaink az angol zseniből.

Csomós szerint jut pénz a színházaknak.

Vizsgálják, hogy sértett-e nemzeti jelképet Dopeman.

Versenyeztetés nélkül adott megbízást a Közbeszerzések Tanácsa.

Akiben már a cím is gyanakvást kelt, az jó eséllyel feladja eme - az önsegítő könyvek piacán is gyöngyszemnek tűnő - művet valahol annál a résznél, hogy "Megtalálni az Igazit néha nehezebb, mint a Hubble-teleszkóppal McDonald's éttermet találni az Androméda-galaxisban". Pedig aki tovább olvas, az hihetetlen információkkal, tesztekkel és személyiségépítő tanácsokkal találkozhat a románcbarkácsolás 208 oldalon átívelő Odüszszeiájában.

Már a borító is rosszat sejtet: egy nem épp bizalomgerjesztő bagoly mereszti rám sárgásan gonosz szemét, pupillái helyén két (még) mosolygó kisgyerek arca látszódik. Odabent sem derűsebb a helyzet: Kapitány Eszter játékosságukban is rémisztő illusztrációi tökéletes kiegészítői, vagy inkább fokozói a pár havonta megjelenő magazin legfrissebb számának.

Tom Waits-dalokat (pláne Tom Waits-esen) előadni finoman szólva merész vállalkozás: a színésznek sem utolsó zenész sajátos fizimiskájával, örökös másnaposságot sejtető mozdulatsoraival, no meg félreismerhetetlen, reszelős hangjával egy jelenség; egyszeri és megismételhetetlen. Abban tehát már a múlt szerdai koncert előtt is biztosak lehettünk, hogy az alkalmanként összeverődő nemzetközi formáció tagjai nem gyáva legények - már csak az volt a kérdés, hogyan közelítenek a különös művész munkásságához.

Hogyan lesz egy túlsúlyos, alkoholproblémákkal küszködő lúzerből egy csapásra az élet császára, hálás kocsmárosok grátiszitalainak fogyasztója, s adakozó kedvű tinilányok álmainak netovábbja? Mi sem egyszerűbb: elég, ha emberünk egy latex kezeslábasban és egy hátrafelé csúcsosodó bukósisakban (melyekre a rehab valamely fura módszerekkel operáló terápiáján tett szert) megszökik az elvonóról, és egy aprócska, szürreálisan naiv és barátságos lakosokkal felszerelt ír faluban köt ki. Mikor a Cassidy család hazatérve felfedezi a hűtőjüket csontra csupaszító, delíriumban fetrengő betolakodót, a helyi rendvédelmi szervek (konkrétan a pszichopata rendőrparancsnok) értesítése helyett a kisközség ütődött, mellékállásban drogdílerként működő orvosát hívják segítségül, aki fel is állítja a diagnózist: a vendég egyértelműen az űrből érkezett.

Ebben a filmben, s egyben főszereplője, rendezője, forgatókönyvírója és vágója életében minden fordítva történik: Vanja előbb lezsíroz egy koncertet, majd elkezdi összeszedni a zenészeket, akikkel majd játszani fog, végül nekilát dobórákat venni. Mivelhogy dobolni (vagy bármi egyéb hangszeren játszani) pont nem tud, ütő sem volt még soha a kezében, ám e kínos tény egy percig sem szegi kedvét. S hogy rátegyen még egy lapáttal,

Szeretet, halál, önfeláldozás, abortusz, karrier, öszszetartás, búcsú, önérdek - ez így mind és még jó pár téma van Pernille Fischer Christensen második filmjében, s egyben az egyetlen, mindezt (elméletben) széthasadás nélkül kibíró öntőformába belepréselve. A kisgömböcként funkcionáló forma pedig nem más, mint a család - esetünkben egy jelentős péki hagyományokat ápoló, magának a királyi udvarnak szállító família, amely komoly gondokkal küzd, a patriarcha ugyanis épp halni készül, s nincs, aki átvegye a helyét.

Aki egyszer bűnöző lett, az már az is marad; a szerelem nem ismer határokat; a jó emberek szépek, a gonoszak meg csúnyák - ilyen és ehhez hasonló ismeretekkel lesz gazdagabb, aki megnézi a forgatókönyvíróból rendezővé avanzsált William Monahan első filmjét. Az eredetiséget, a feszültségteremtést és a hiteles karakterábrázolást a háta közepére sem kívánó alkotás egyetlen újítása talán az, hogy összeboronálta a kisstílű gengszterek mikrokozmoszával operáló zsánert a Sztárom a párommal.