Ebben a filmben, s egyben főszereplője, rendezője, forgatókönyvírója és vágója életében minden fordítva történik: Vanja előbb lezsíroz egy koncertet, majd elkezdi összeszedni a zenészeket, akikkel majd játszani fog, végül nekilát dobórákat venni. Mivelhogy dobolni (vagy bármi egyéb hangszeren játszani) pont nem tud, ütő sem volt még soha a kezében, ám e kínos tény egy percig sem szegi kedvét. S hogy rátegyen még egy lapáttal, úgy dönt, filmet forgat agyament tervéről. Szigorú határidő-dramaturgia megy: az óra a film első percétől ketyeg, rendszeresen tájékoztatnak minket, hány hónap, hét, illetve nap van még hátra a nagy fellépésig, a feszültség egyre nő, miközben Vanja hangszeres tudománya nem nagyon látszik (hallatszik) fejlődni. Ez már csak azért is gond, mert egy zenekar legfontosabb tagja a ritmust meghatározó dobos, így ha neki nem megy - legyenek bármekkora virtuózok is a többiek -, senkinek sem megy, és közös muzsikálás helyett a színpad elhagyásának legkevésbé kínosnak tűnő módjában élhetik csak ki kreativitásukat.
Normális esetben egy ilyen, a megvalósíthatatlannak tűnő cél kitűzésével, a vészesen múló idővel és az egymás számára idegen emberek csapattá verbuválódásával operáló sztori csak a legelvetemültebb hollywoodi szakmunkások fejéből pattanhat ki. Azonban ez az eset (pontosabban Vanja) egyáltalán nem normális, minek köszönhetően a gyerekkori álmát instant üzemmódban megvalósítani kívánó lány története nem csupán hihetővé, de kimondottan élvezhetővé és szerethetővé is válik. Csakúgy, mint a mesébe oltott igaz történet szereplői, élükön a tamtamot fáradhatatlanul cséplő hősnővel. Pedig alig is valamit tudunk meg a válogatás útján összeverődött, a legkülönfélébb háttérrel rendelkező bandatagokról, hisz mikor nagy ritkán megszólalnak, nem magukról, hanem kizárólag az előttük álló nagy feladatról beszélnek. Melynek megugrásához elengedhetetlen, hogy segítsék egymást, s főleg a sokáig reménytelen esetnek tűnő dobosukat - a kölcsönös támogatás pedig egyes-egyedül a közös zenélésben ölt testet, és változtatja igazi csapattá ezeket a maguknak való fiúkat és lányokat; a matematikust, a kiégett rockert, a hegedűművészt, a filozófust és a mindenen csak nevető énekesnőt. A szépen fényképezett, feszes tempójú és a fináléban nem kevés izgalomra okot adó film után erősen reménykedünk, hogy Kovacevic kisasszonynak szomorúbb volt annál a gyerekkora, hogy csupán a dobolásról ábrándozott volna, és hamarosan nekifeszül megvalósítani valamely másik régi álmát is.
Az Odeon bemutatója
