Gyorsan megkaptuk a választ: különösen. Elsõ blikkre csak az volt furcsa, hogy miért van két dobos, de mivel mindkettõjüknek örültünk (az egyik hangszert a quimbys Varga Livius, a másikat a Balkán David Bowie-jaként jegyzett Frenk püfölte), ezen nem akadtunk fenn, és szemünket inkább a frontemberi posztot betöltõ Ian Siegalre szegeztük, aki minden próbálkozása ellenére kevéssé emlékeztetett Waitsre - ugyanakkor messzirõl, megfelelõ mennyiségû füstön át nézve kiköpött Mickey Rourke. A Rourke-hatást tovább erõsítette, hogy emberünk a koncert elõrehaladtával mind gyakrabban tûnt el hosszabb-rövidebb idõre a színfalak mögött (mely intermezzókat Kiss Tibi és a többiek performansznak is beillõ improvizálással igyekeztek kihúzni) - visszatérései alkalmával kedve egyre nagyobb, öltözéke meg egyre hiányosabb lett, s nemritkán a számok közepén jött rá, hogy épp rossz gitárt penget. Az angol kolléga bohémkodása mégsem ártott az elõadásnak, sõt: Braindogsék mindent beleadtak a szuperül felújított Szikra moziban, azaz már Cool Tour House-ban lezavart örömzenélésbe. A legnagyobbat kétségkívül Livius alakította, aki - egyszer-egyszer kiszabadulva a hátsó traktusból - megmutatta a világnak, hogy mi fán terem a fenékriszálással bolondított danolászás. Ha Tom Waits nem is, Shakira biztosan tanulhatna tõle.
Szikra Cool Tour House, április 13.
*** és fél
