Folyóirat

Prizma

  • - izs -
  • 2011. november 30.

Trafik

 


Hogyan romolhat el valami, ami oly ígéretesen indult? Meddig viselhető el a humor és a könnyedség nyomasztó hiánya? Nem tudni, mi történt Prizmáékkal az utóbbi időben, mindenesetre eleinte módfelett ötletes és szórakoztató kiadványuk finoman szólva irányt váltott. Pedig a téma - a kortárs skandináv film - most is telitalálat: a választék a norvég horrorok titkától kezdve a jóléti fasizmuson át a borzadalmas tengerentúli remake-ekig terjed. Mégis, az iskolás stílus, a kissé agyonhasznált szakzsargon és a fájdalmasan bölcs(ész) fordulatok sokasága olyan érzést kelt, mintha miniatűr szakdolgozatokkal állnánk szemben. A szakdolgozatnak pedig köztudomásúlag elemi fegyvere az olvasó figyelmének folyamatos lankasztása, érdeklődésének erodálása, életkedvének apasztása. Ez mondjuk mesterfokon megy: még a kedvenc Anders Thomas Jensenünkkel készített interjú is két ásítás per bekezdés aránnyal üzemel. A kiadványt végignyálazva olybá tűnhet, hogy a fiatal filmtudorok csakis egymásnak írogatnak titkos nyelvükön - a belterjesség érzetét fokozandó hivatkozni is főként egymásra szeretnek.

 

A lankasztó masszából két írás tűnik ki: Varga Zoltán értekezése a bábanimáció kísérteties voltáról egyszerre riogató és szórakozató olvasmány, míg Réz Anna Ontológiai darázsfészek című írása a jobb sorsra érdemes Charlie Kaufman munkássága kapcsán a "hogyan okoskodjunk gyöngyvirágtól hajhullásig" iskolapéldáját adja. Bár simán lehet, hogy a szolidan őrült Kaufman ezt hízelgőnek találná - tán egy forgatókönyvet is írna belőle.

136 oldal, 900 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.