Folyóirat

Prizma

  • - izs -
  • 2011. november 30.

Trafik

 


Hogyan romolhat el valami, ami oly ígéretesen indult? Meddig viselhető el a humor és a könnyedség nyomasztó hiánya? Nem tudni, mi történt Prizmáékkal az utóbbi időben, mindenesetre eleinte módfelett ötletes és szórakoztató kiadványuk finoman szólva irányt váltott. Pedig a téma - a kortárs skandináv film - most is telitalálat: a választék a norvég horrorok titkától kezdve a jóléti fasizmuson át a borzadalmas tengerentúli remake-ekig terjed. Mégis, az iskolás stílus, a kissé agyonhasznált szakzsargon és a fájdalmasan bölcs(ész) fordulatok sokasága olyan érzést kelt, mintha miniatűr szakdolgozatokkal állnánk szemben. A szakdolgozatnak pedig köztudomásúlag elemi fegyvere az olvasó figyelmének folyamatos lankasztása, érdeklődésének erodálása, életkedvének apasztása. Ez mondjuk mesterfokon megy: még a kedvenc Anders Thomas Jensenünkkel készített interjú is két ásítás per bekezdés aránnyal üzemel. A kiadványt végignyálazva olybá tűnhet, hogy a fiatal filmtudorok csakis egymásnak írogatnak titkos nyelvükön - a belterjesség érzetét fokozandó hivatkozni is főként egymásra szeretnek.

 

A lankasztó masszából két írás tűnik ki: Varga Zoltán értekezése a bábanimáció kísérteties voltáról egyszerre riogató és szórakozató olvasmány, míg Réz Anna Ontológiai darázsfészek című írása a jobb sorsra érdemes Charlie Kaufman munkássága kapcsán a "hogyan okoskodjunk gyöngyvirágtól hajhullásig" iskolapéldáját adja. Bár simán lehet, hogy a szolidan őrült Kaufman ezt hízelgőnek találná - tán egy forgatókönyvet is írna belőle.

136 oldal, 900 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.