Szeretet, halál, önfeláldozás, abortusz, karrier, öszszetartás, búcsú, önérdek - ez így mind és még jó pár téma van Pernille Fischer Christensen második filmjében, s egyben az egyetlen, mindezt (elméletben) széthasadás nélkül kibíró öntõformába belepréselve. A kisgömböcként funkcionáló forma pedig nem más, mint a család - esetünkben egy jelentõs péki hagyományokat ápoló, magának a királyi udvarnak szállító família, amely komoly gondokkal küzd, a patriarcha ugyanis épp halni készül, s nincs, aki átvegye a helyét. Az elmúlás gondolatát nem a legemelkedettebb módon kezelõ családfõ elõbb az életbe (pontosabban a kenyérkészítés mûvészetébe), majd az egyetlen emberszámba vett rokonába, legidõsebb lányába kapaszkodik, rátukmálva a mûvészettel foglalkozó és épp New Yorkba készülõ lányra a lisztes munkát. Valószínûleg a lány dilemmája ("apám akarja, én meg a pasim nem") a film megszámlálhatatlan konfliktusának eredõje - csakhogy ebben a másfél órában több problémát, kérdést, fájdalmat, sérelmet és panaszt láthattunk, mint amenynyit az emberiségnek a megelõzõ pár tízezer évben sikerült felsorakoztatnia. Az egymás sarkát taposó témák mind a "való élet" véres verejtékkel kieszközölt modellezését célul kitûzõ rendezõi akarat, mind a minden elismerést megérdemlõ színészi játék ellenére egészen egyszerûen kioltják egymást. Egy hangyányival kisebb levegõvétellel simán érdekes lett volna, hogyan marcangolják egymás lelkét a szimpatikus skandinávok, ám így sajna már akkor elfogyott a szufla, amikor még úgy istenigazából bele sem melegedtek.
A Grant Film bemutatója
** és fél
